ma reggeltől

estig 

Időutazó

Tudom, hogy nem mindenki szereti az álmaimat, sőt, talán senki sem szereti őket (és itt persze főként az jut eszembe, hogy Bezzeg nem szerette olvasni - még mindig nincs nap, hoigy ne jutna eszembe) - de én szeretem leírni őket, mert nekem fontosak.

A lakás - nagymama  - pszichológus háromszög arról szólt, hogy egy (ismeretlen) nagymama a lakását felajánlja vagy el akarja cserélni egy (munkakapcsolatból ismert, de tök idegen) pszichológusnak vagy pszichológussal, és én ebben valahogy közreműködök, szaladgálok, intézkedek és aggódom - tök feleslegesen.

Egy másik álmomban ugyanazon az éjjelen van egy képességem, mely szerint bármely múltbéli időpont amit kimondok, jelenné válik, ott termek egy általam választott helyszínen ahol meg tudok nézni egykori helyszíneket és találkozni emberekkel az akkori valójukban. Valami miatt nagyon akartam találkozni egy volt tanítványommal, ofda is kívántam magam a házukhoz, de előbb az derült ki, hogy még pusztaság, néhány évvel későbbre kívánva magam építkezési terület, aztán végre eltaláltam a ház épülésének az évét, bementem, akkor költztek be a lakók, voltak egyenfüggönyök, meg ágyak halomba rakva - de a lakásban még nem a tanítványomék éltek, hanem Buro bácsi, az alkoholista - de néhány évet előrelépve ő meghalt és végre odaköltöztek Ágiék. Hogy miért akartam vele találkozni, az rejtély. Aztán eszembe jutott, hogy megnézhetném egy régi (évekig tartó, de sosem realizált, nagyon titkos, nagyon elérhetetlenül plátói) szerelmemet (nevezzük X-nek) gyerekkorában, és tényleg, kisgyerekkora óta minden évben odakívántam magam, és láttam, hogy milyen helyes kissrác volt, aztán amikor eljött az az idő, amikor ténylegesen megismertem, akkor arra gondolkodtam, hogy vajon a mobilom működik-e itt a múltban és csinálhatnék-e vele közös szelfit, és azon vajon a mostani vagy az akkori kinézetemmel jelennék-e meg - azon nem gondolkodtam, hogy vajon mit érnék egy ilyen szelfivel, még ha a 17 éves magamat látnám is rajta viszont - pláne mit érnék azzal, ha készülne egy (komikus? sírnivaló?) kép a mostani magamról és a 19 éves X-ről)

Ma az egyetemen (az ELTE volt, de közben olyasmi méretei és kinézete volt, mint a berlini műegyetemnek, hatalmas csarnokok, döbbenetes, a tetejükig alig látni fel, vasalt tömörfa kapuk, akkora rézkilincsekkel, mint az alkarom, homokfúvott üvegek, ezernyi folyosó és lépcsőház) voltam álmomban, óráim is voltak, valami előadást vagy védést is kellett volna csinálnom, de anyukám is ott élt az egyetem egyik szobájában és fürdetni kellett volna. Féltem, hogy kibolyong a szobájából, ha nem megyek oda időben, de attól is, hogy ha elhúzódik a fürdetés, nem érek oda az óráimra. Közben az egyszerűség kedvéért X-nek nevezett fiúnak készültek az esküvőjére egy teremben, meg volt hirdetve egy eseményjelző táblán, gondoltam, a karzatról legalább megnézem őt, és azt is gondoltam, hogy én igazán szeretném a feleségét, úgyhogy úgy kell helyezkednem, hogy rámosolyoghassak, hátha észrevenne és összebarátkoznánk.

Amúgy pedig - nem álmomban, hanem ténylegesen - masszív kórházpánik és kórházszorongás uralkodik rajtam, másra sem tudok gondolni, iszonyúan szeretnék már túl lenni rajta.

A közelgő tavaszról

Tegnap sokkal melegebb nyolc fok volt, mint a mai tizenhárom. Ma vastagabb a pulóver, nagyobb a sál, több a didergés, szomorúbb a tekintet. Ez a vers 215 éves - vastagabb pulóver, nagyobb sál, több didergés, szomorúbb tekintet. Ádáz Erynnis!

fő a pozitív életszemlélet

Rendeltem* három nyári nadrágot és egy blúzt. A nadrágok mindenféle színben pompáznak, a blúz fekete, kissé csipkés. Vennék én színes egyszínű pólókat és blúzokat is, ha lehetne kapni, de inkább nem lehet**, mint igen. Szóval, felpróbáltam a fekete csipkés cuccot és az első gondolatom az volt, hogy ez milyen jó lesz majd akkor, ha nyáron a nagy melegben temetésre kell mennem***. A második gondolatom az volt, hogy temetésen nem illik vakarózni, ez a csipke pedig eléggé szúr. Talán ha kimosom, megpuhul. Talán ha agyat mosok (én, a sajátomat, nem mások az én agyamat), akkor kisimulnak a gubancos gondolataim. Talán.

* Egyáltalán nem praktikus ruhákat rendelnem, maximum az esetek felében találom el saját ízlésemet, de olyan szinten elszoktam a vásárlástól (leszámítva az aldit és a lidl-t), hogy fizikai fájdalomként hasít a fejembe már csak a gondolata is annak, hogy egy üzletben teljes fizikai valómban megjelenjek, ott  őgyelegjek, válogassak, sorban álljak.

** készséggel elhiszem, hogy más ízlésének, méretének, fazonjának, pénztárcájának, stb. megfelelő egyszínű blúzok és pólók léteznek, nekem is volt már - de én az utóbbi években alig találtam olyat, amit szívesen felvettem volna.

*** remélem, nem kell

Mai margó

A pedagógusok országszerte sztrájkolnak, a diákok pedig tüntetnek mellettük (V. is a Kossuth téren van) - és rá nagyon is büszke vagyok, de amúgy pedig mérhetetlenül dühös, csalódott és szomorú. Azt hittem, hogy mi ezt már kijártuk nekik, hogy ezt már megtettük, mielőtt ők még megszülettek volna, azt hittem, nekik elég lesz tanulni ahhoz, hogy szabadon alkothassanak, dolgozhassanak és élhessenek. Ehhez képest egyre inkább úgy tűnik, hogy szinte minden tekintetben nehezebb dolguk van és lesz, mint nekünk volt. Nem tudom, mindent meg tudtam-e adni nekik ahhoz, hogy túléljék a következő hetven-nyolcvan évet.

Mindent lát

 

Ha segítenétek

itt és itt és itt és itt találtok fontos információkat. Nem kell félnetek, természetesen egyik sem kormányzati szerv. 

Én ennél gyakrabban írok

de most nem megy, letarolt a háború. Ma elvittünk néhány táskányi adományt - részint azonnal fogyasztható tartós élelmiszereket, édességeket, teát, higiéniai cikkeket, részint törülközőket, ágyneműket, gyógyszereket. Azt hiszem, a lelkem darabokban van. Nem tudom, miben merek még hinni - mindeközben abszolút skizofrén módon vannak nagyon jó pillanataim is (festek, írok, filmet nézek, olvasok). Csak a blogolás nem megy. Nem akarok folyton sopánkodni, rettegni, rinyálni - de nem akarok úgy tenni sem, mintha nem árasztanának el ezek az érzések nagyon gyakran.

Úgyhogy inkább elterelem a szót másra: néztetek már (szoktatok nézni) ASMR videókat? Hogy vagytok velük?

véresen komoly

Ma reggel vérvétel (az ismét vészesen közeledő műtét miatt). A nővér hat kémcsövet készít elő és címkéz fel az adataimmal. Próbálom oldani saját feszültségemet (nem a vérvétel miatt, azt jól tűröm, a műtét aggaszt, bár kisműtét és rutin és az orvosom csukott szemmel, félkézzel is elvégez egy ilyet, de én szerencsére nem szoktam még hozzá - tudjátok, nem is maga a műtét aggaszt, mert bízom a dokiban, az altatással is kezdek megbékélni, állítólag maximum negyed órát alszom, oké, legyen - de az a feszítő várakozás a műtét előtt, amikor már nincs paplanom, csak egy nejlonzsák takarja a testemet, szóval pucéran, fázva és kiszolgáltatottan fekszem ahhoz a reptéri előcsarnokhoz hasonlatos váróban, ahol a műtősfiúk mesélik egymásnak az otromba vicceiket, ahol nővérek szaladgálnak és cigifüst terjeng, biztosan a szellőztetőrendszer kínálja meg egy kis nikotinnal az odabent szenvedőket, és ahonnan már akkor sem juthatok ki pisilni, ha azonnal bepisilek, de ahol nyilván nem merek bepisilni, és nincs kihez szólni, és hivatalosan már csak a plafont nézhetem, szóval, ettől szorongok). És úgy próbáltam oldani a feszültségemet, hogy azt mondtam (szerintem viccesen) a nővérnek a hat kémcsőre, hogy látom, ma itthagyom a teljes vérkészletemet. Mire szigorúan rám nézett a szemüvege felett és azt mondta, hogy ne rinyáljak. Azért én szép napot kívántam neki, és vidáman mentem vissza az autómhoz, és a parkoójegyemet, amin még volt vagy másfél órányi kifizetett várakozás, visszatettem a parkolóóra nyílásába, hátha valaki örülni fog neki, 9.22-ig szól, én meg már fél nyolc után nem sokkal szabadultam, nem is kellett volna még jegyet vennem.

Repülj, fehér holló!

Ismertek olyat, akinek rögtön elsőre meglett a jogsija? Én anno negyedikre mentem át (igaz, a harmadik bukást az oktatóm sem értette állítólag), A.-nak harmadjára sikerült, és A. jól vezet mostanára, én a kis öreges korlátaimmal (nem bírok túl gyorsan menni - de utasként sem) szintén biztonságosan rovom a köreimet. A többséget (legalábbis az én ismeretségi körömben) legalább egyszer meghúzták, mielőtt jogosítványhoz jutott volna. De V. elsőre átment. Úgy bizony! Rögtön! Nagyon büszke vagyok rá!

Az én fáradt ámokfutásom tovább folytatódik: ma őszibaracklét tettem a kávémba tej helyett. És láttam, hogy fura színű lé folyik a dobozból, de nem kapcsoltam azonnal, még bele is ittam. Mivel több edzést is tartottam különleges kávé témában, nem volt borzasztó - de jó sem. Bezzeg a Frei caféban minden párosítás bejön.