2020. október 12., hétfő

A láthatatlan ember

Én nem tudom, miért van az, hogy még akkor is sikerül totál jelentéktelennek éreznem magam, hogyha egzaktul kijelentik egy csoportban többször és többen is, hogy az enyém lett (magasan) a legjobb alkotás. Írni kellett (mármint én akartam), és a feladatok többségét kimagaslóan abszolváltam. Hogy miért vagyok mégis csalódott? Mert időarányosan jóval kevesebbet foglalkoztak az én írásaimmal, mint másokéval (tizenöt-húsz perc versus három perc), elintézték annyival, hogy ehhez nincs mit mondani, ez a legjobb. De egyrészt csak az adott mezőnyből, ami nyilván nem évtizedek óta elismert alkotókból állt, hanem csupa magamfajta kezdőkből és félhaladókból, vagyis nyilván az írás nem abszolút tökéletes (létezhet amúgy ilyen?). Másrészt ha nem lehet elmarasztalni, lehetett volna méltatni is, például hogy melyek a legjobb részei (mert nyilván nem pontosan azonosan száz százalékos minden szava). Nagyon büszke vagyok, és egyúttal kissé csalódott is (bár a büszkeség inkább erősödik, a csalódottság inkább enyhül így órák múltán). Nekem semmi sem jó jeligére jelentkezhetnek nálam a kiadók

2020. október 10., szombat

Talpnyalók

Hát, mit tagadjuk, ronda szó. Sőt, hányingert keltően undorító. Nem is használom  - sem a technikát, sem a szót. Most viszont az jutott eszembe, hogy talán egy pozitív "szolgáltatás" fajult idáig, hogy egy gyógyító eljárás üresedett ki, megtartva a formát, de elhagyva a lényeget. Oké, lehet, hogy ez most egy szinte minden alapot nélkülöző okoskodás lesz, afféle naiv világmagyarázat.

Szóval megfáztam megint - két hét telt el azóta, hogy dolgozom - fájt a torkom, köhögni kezdtem. Semmi láz, minden íz és szag a helyén, nem koronavírus - de persze csütörtökön és pénteken inkább itthonról dolgoztam. De hetekig nem tehetem meg, hogy no contact legyek, muszáj valamit tenni. Meg hát a torokfájás, köhögés önmagában is vacak érzés, nem kell hozzá a koronás vízió.

Azt olvastam egy ismerősnél, hogy ő úgy küzd a megfázások ellen, hogy a talpát bekeni valami eukaliptuszos légzéskönnyítővel, zoknit húz rá és reggelre kutya baja. Tegnap este kipróbáltam - és nagyon jól aludtam, egyetlen köhögős epizód vagy orrduguilás nélkül. Sőt, reggel a torkom sem fájt. A. persze fanyalgott, hogy teljesen tudománytalan a módszer - de én az ilyesmikre (teljesen tudománytalanul) azt szoktam felelni, hogy kit érdekel, ha működik.

Reggelre kelve azért ránéztem a netre, és részben találtam két újabb módszert (hagyma talpra kötözése plusz zokni, meg az alufóliás talpbetekerés, ami mindenre is jó), meg persze talpmasszázs, lávakövek, vérpezsdítés, tyúkhúsleves. Ja nem, ez utóbbit belsőleg írják. Valamint a kutyás oldalakon (a talpnyalás szóval tévedtem oda), hogy a kutyák gyakori (ön)talpnyalása ilyen-olyan betegségekre utal, de a kutya öngyógyítja magát talpnyalogatással.

És akkor az jutott eszembe, hogy hátha az emberek is gyógyították magukat egykor talpuk nyalogatásával - amit aztán a gazdagodással talán felválthatott az, hogy a kényelmetlen talpnyalogató pózt felváltotta az a kényelmes mnegoldás, hogy már másokkal nyalogattatták a talpukat a gazdag és beteg vagy kéjenc urak és úrnők. Egy jó talpnyaló minden bizonnyal sokat segíthetett a "gazdája" komfortérzetén - aztán sok más egyébbel eltűnt ez a megoldás a gyógyító vagy kényeztető eljárások közül, de maradt a szó, kiüresedve, jelentést változtatva.

Mindenesetre felvágok most néhány fej hagymát és tovább próbálkozom. Mert azon kívül, hogy hagyma szagú lesz a lábam vagy hogy ország-világ (meg A.) hülyének néz, mit veszíthetek?

2020. október 9., péntek

Paprika

Még a nyáron, de már augusztus végén kaptam egy csokornyi életerős, de fiatalka paprikapalántát azzal, hogy a világ legerősebb paprikáját termelhetem ki belőle, csak ültessem szét szálanként őket, tegyem tűző napra és öntözzem naponta kétszer. A kertészkedéssel én továbbra is úgy vagyok, hogy mindent szeretek, ami burjánzik és nő körülöttem, időnként szívesen rájuk is nézek felettébb kedvesen, ha eszembe jut, öntözök is - de a túlzott növénypátyolgatás nem igazán jellemző rám. Mondjuk mostanában eljutottam odáig, hogy vannak bátor és kitartó növényeim, akik már több évadot is túléltek mellettem - hozzájuk idővel én is elkezdek ragaszkodni, mondjuk időnkénti, már szinte rendszeresnek nevezhető öntözés képében.

Vissza a paprikákhoz! Nem igazán szeretem az erős paprikát, a kicsit csípőset néha igen, de nem tűnne fel, ha egyszer csak nem lehetne erős paprikát kapni. Két emberről tudok a közvetlen környezetemben, aki rajong az erős, minél erősebb, még annál is erősebnb paprikákért, ez pedig apám és Foncsika. A palántákat az apámra való tekintettel szereztem be. Hogy jó lesz majd neki ajándékba néhány szem saját termésű paprika a karácsonyi halászlé mellé.

A paprikákat nem ültettem szét, mint azt tanácsolták, de annyit azért gondoskodtam róluk, hogy egy cserépnyi jó komposztba ástam el őket (szakszerűen, csak a gyökereket temetve a föld alá), kiraktam a napra és ha nagyon megfittyedtek, vizet is adtam nekik. Szerencsére az eső is esett időnként. A növények szépen növekedtek, és az első nagyobb lehűléskor már két virág is volt rajtuk. Kíváncsi voltam, hogyan tovább - ezért életemben először kis télikertet létesítettem néhány megóvandó növényből, felhoztam őket egy alig fűtött. de csupa üveg erkélyre, amit eddig főleg penésztermelésre semmire sem használtam. Papírhegyek azért állnak benne fontosféle iratokkal. Polcokon, persze.

A paprika ekkor átváltott csodaüzemmódba, részint virágozni kezdett, mint a bolond, részint megjelent az első virág helyett egy kis zöld gubicska, egy paprikagolyó. Előhalásztam tehát egy mókusszőr ecsetet és a többi virágot - a télikertből hiányzó méhek helyett - magam poroztam össze-vissza. Már három kis paprikám van! Naponta figyelem, hogyan növekszenek. És porozgatni is bejárok is naponta szorgalmasan a paprikagyárba.

Van még leánder (saját gyökereztetés, tavaly hoztam Olaszországból), pomeloerdő (tavalyelőtt személyesen köptem a markomba a magokat  Bécsben), színejátszó sétányrózsa (anyukám hozta a tavalyi névnapomra egy virágcsokor részeként, aztán a vázában felejtődött, és míg a többi növény elszáradt, ez kigyökerezett, sőt, újabb virágokat is hozott), aloe vera (ezeket idén tavasszal szereztem és - szemben az új-zélandi spenóttal - nem pusztultak ki a nyáron), meg egy kaktusz-és pozsgástál (minden különösebb apropó nélkül összevásároltam az aldiban a fonnyadt és leárazott kaktuszokat)

Mutatom őket:
















Szülök még néhány gyereket

- ezzel a gondolattal a fejemben ébredtem ma fel és elszomorodtam, amint rájöttem, hogy ez nem lesz már soha lehetséges. Nem tudom, mit álmodtam, hosszú volt és szövevényes - ezt talán már külön írnom sem kell - de amire emlékszem belőle, az az volt, hogy a szülésznő (?) és A. kimentek a szobából (?), ahol én voltam a nagy hasammal és ahol volt egy vécé is - tudom, mert annak a peremébe kapaszkodtam, ahogy elindult kifelé a baba, és bámultam bele a vécé üres csészéjében a fekete vízbe és arra gondoltam, hogy ebbe semmiképp nem ütheti majd be a fejét a kisbabám, mert nem elég, hogy kemény, de még nem is kellően sterli, és féltem a fájdalomtól, de a fájdalom nyomokban sem jelentkezett, éreztem viszont, hogy kibuggyan a kisbaba feje, bal kézzel odanyúltam, megtámasztottam, és miközben gördült kifelé, kiabáltam, hogy segítsenek, mert el kell kapni, és azonnal jöttek, mire a válla is kifordult, már fogta a szülésznő is a testét, az én derekamat pedig A., hogy ne kelljem már támaszkodnom, és a fejét én tartottam végig, nyálkás és nedves volt a vértől meg a buroktól, és még mindig érzem a bal tenyeremben és az ujjaimmal, hogy milyen gyönyörű, formás koponyája volt, és csak amint teljesen megszületett, döbbentem rá, hogy végre megtanultam fájdalommentesen szülni, és ez nagy öröm volt és megkönnyebbülés, és mondtam A.-nak örömmel, hiogy van ez az új képességem, hogy ilyen könnyedén hozom világra a kisbabákat, úgyhogy szülök még néhány gyereket. Sajnos felébredtem, mielőtt a karomban tarthattam volna, pedig annyira szerettem volna látni is őt.

2020. október 8., csütörtök

Lajostot

bemenne

kicsi a rakás

Kudarc siker siker kudarc hátán.

Mint látszik, eléggé összetett a dolog. Egyrészt hiába csináltam egy tök jó plakátot, találtam nagyszerű helyet, az emberek azt mondják (magukban, nyilván) hogy a jófenét megyek én csoportba covid idején - és hát mi mást mondanék, mint hogy igazuk van. Én sem mennék, ha nem húzna a vágy, hogy vezessem a csoportot. Még lefut ez a dicstelen hirdetési kör, aztán abbahagyom - magamban már elengedtem, sőt, szinte drukkolok, nehogy összejöjjön és ne nekem kelljen lemondanom.

Aztán még van az is, hogy megfáztam megint. Tegnap. Nincs hőemelkedésem (de olyan, mintha lenne), kis fejfájás, kis köhögés, kis diszkomfortok laza mászkálása testszerte. De nem merek szólni róla senkinek, mert nem szeretnék ismét három hétre itthon ragadni. Vagyis nagyon szívesen tölteném itthon minden napomat, míg a vaskos covidfelhő a fejünk felül el nem múlik. Ugyanakkor szívesen is dolgoznék, mert szeretem. Foncsikának azért szóltam, hogy itthonról űzöm az ipart ma, meg holnap, meg holnapután.  Szomorú lett. Aztán viszont programom van.

Vasárnap, hétfő, személyes jelenléttel. Bakker, a pszichológust el kell tolnom egy héttel. Vagy korábban hazajönnöm, jóval. Vagy eleve online kapcsolódnom vasárnap meg hétfőn - az király lenne. Vagy elhalasztani azt. Az rossz lenne. Mert elismerések várhatók, arra meg vágyom. Vannak előjelek rá, hogy így lesz.

Több mindenhez lenne kedvem naponta, mint amennyit egy-egy napba bele bírok tuszkolni, különösen, hogy szeretek komótosan, kényelmesen élni. Sok felesleges netezgetés, blogolgatás, szakmai meg magánéleti lassú fecsegések - de hét végül is ez a munkám - firkálás különféle felületekre ezzel-azzal, gombvarrás funkciójukat vesztett anyagokra valamilyen más rendben, a fejben eközben felhőszerűen vonuló gondolatokkal, írogatás, hogy nyomuk is maradjon.


Bakker, hogy én mennyire utálom, hogy újra ki kell találnom fejben a már összeállított szófelhőmet, mert nem kínálja fel és csak azokat tudom beüzemelni, amiket épp akkor elő tudok húzni magamból. Ez a legbotrányosabb hibája az új bloggernek (nem kevés más mellett - de elismerve, hogy a visszakeresést kijavították, az működtethető)

2020. október 7., szerda

Idén mikor lesz a lombtalanítás?

Nálunk minden évben október 3-a és november 29-e között történik, több szakaszban: többnyire az első lépés a levelek átszínezése zöldről sárgára, barnára vagy pirosra, aztán a szárításos fárasztás, majd pedig a levegő erős vízszintes és körkörös mozgatása következik, időnkénti hideg zuhannyal. A siker garantált.

Gombolkodós

Mielőtt ideköltöztünk volna - vagyis tizenhárom mesés évvel ezelőtt - volt egy csomó gombom. Nagyon sok. Sőt, nagyon-nagyon sok. Színek szerint válogatva, illatosra mosva, meg arra várva, hogy legyen velük valami. Lett. Az történt, hogy a költözködés során szőrén-szálán eltűnt a gombkészletem. A. szerint a szállítómunkások voltak (aha! én sem most másztam ám le a hathúszas falvédőről! - én úgy véltem, hogy A. emésztette el őket, mint felesleges porfogókat) Gyűjtöttem néhány új darabot, de hát azok sosem lettek olyanok, mint a ValahaVolt Édes Gyönyörű Szerelmetes Gombjaim.


Idén nagy lomtalanításra készültünk - és lássatok csodát! - a gombok előkerültek a kertvégi kisházból, bezacskózva. Kibontottam - kicsit kevesebben vannak és fakóbbak, mint ahogy emlékeztem rájuk, de sebaj. Szombaton azzal töltöttem néhány órát, hogy ültem a napon és szétválogattam a gombokat. Ocsút a búzától, lencsét a babtól, borsótól. Kellemesen, békésen elmolyolgattam velük. A. szerint nagyon ügyes vagyok, csak nem vagyok teljesen normális. Szerintem viszont sokkal többször kéne ilyesmivel töltenem az időmet, és nektek is. Oké, nem akarok beleszólni, a ti időtökbe meg a ti gombjatokba - de csodálatosan meditatív a dolog. Körülbelül három kisregényt megírtam fejben válogatás közben. A színek, a formák, a gombok eredete... igen, sok gombról tudom, honnan került hozzám, más gombokról nem tudok semmit, de ez még tágab teret ad a képzeletnek. Először arra jutottam, hogy havonta egyszer újrakeverem és újraválogatom - de aztán az is eszembe jutott, hogy majd beszerzek máshonnan is régi és felesleges gombgyűjteményeket ás azokat válogatom hozzá a már meglévőkhöz. Aztán képeket fogok varrni belőlük - és ha marad, néhány nadrágon meg kabáton is pótlom a pótolandókat.

Kínzó kategóriák









2020. október 6., kedd

Túl fáradt

voltam ahhoz, hogy blogot írjak, hogy gondolkodjak, hogy olvassak, hogy behúzzam a függönyt, hogy pizsamát húzzak - szóval, mindenhez. Egész egyszerűen csak be akartam esni az ágyba és reggelig nem tudni magamról (meg pláne másokról, de legfőképp a covidról). Be is estem, épp ráhuppantam körülbelül harminc jól megtermett vadgesztenyére, amit tegnap az anyukám gyújtött, én mondtam, hogy beteheti a táskámba, aztán a reggeli rohanásban kiborítottam. Most tekintsünk el attól, hogy a rendes emberek nem szórnak vadgesztenyét semmiféle ágyba - úgy pattantam fel, mint a villám. Kiürítettem az ágyat és közben persze ideültem a géphez is, hogy nyalogassam a gesztenyék által ütött sebeimet.


Ki lenne az utolsó, akinek elmondanátok az anonim blogotokt elérhetőségét?

a) a szüleitek

b) a közvetlen és közvetett főnökötök

c) egy pszichológus, akit aznap láttatok először

d) a szomszéd gonosz öregasszony


De hát valami fura okom csak volt rá.