Egy hipochonder mindennapjaiból

Úristen, elhomályosult a látásom! - rettentem meg a tükörbe nézve. Tükör kézzel végigsimít - homályos. Fél szem befog - homályos. Másik fél szem - homályos. Basszus, ez mi lehet? Muszáj rohannom. A fal talán nem is annyira homályos. Más dolgok sem. Akkor mégis a tükör - józanodom ki, amit nyilván lemosott valaki mondjuk szappannal, mert sűrű fehéres homály fedi.

Szélnél sebesebben

értem haza - hiszen a Balatonnál már hűvös szél fújt és erősen borult volt az ég, amikor indultam. Amúgy megdöntöttük (sic) a melegrekordot - 28 fok. Elég jól jött aztán a télen sosem tapasztalt erejű fűtés a buszon. Bár nyilván egyszerűbb az amúgy is meleg levegőt továbbforrósítani, mint a hideget, pláne a nagyon hideget.

A vonatra felszállt egy nő a lányával és egy nagyon édes képeskönyvkutyával (beagle). A kutyát az ölükben hozták fel, aztán letették az ülés elé, majd sopánkodtak egy sort, hogy nem hoztak neki vizet - majd a nő váratlanul  előkapott egy wc illatosító flakon - legalábbis a szaga alapján csak erre tudtam gondolni - és alaposan befújkodták magukat, a lány és ő is. Fullasztóan borzasztó volt - és amúgy is dühös voltam rájuk amiatt, hogy nem gondoskodtak a vízről - úgyhogy átfutott a fejemen, hogy úgy állok bosszút, hogy amikor majd felhív valaki, annak elmesélem, hogy ilyet még sosem láttam, hogy valaki bolhairtóval fújja be a ruháját - és hogy az milyen szörnyen büdös (ööö... fáradt voltam nagyon, nem mindig vagyok ilyen hülye és gonosz lelkű).

Aztán az egészből nem is lett semmi, mert egyrészt senki sem telefonált rám, hogy boldogan panaszkodhassak neki  az irritáló szagról, aztán  szag el is párolgott egy idő múltán (bár addig komolyan fulladoztam a flakon bűzétől) - ráadásul amikor a nő és a lánya megkérdezték tőlem, hogy hová megy ez a vonat és én válaszoltam nekik, már nem is utáltam, inkább sajnáltam őket, mert olyan nagyon szerencsétlenül ücsörögtek ott azzal a cuki kutyuval, aki vagy nagyon-nagyon jól nevelt volt, vagy egyszerűen elájult a szomjúságtól, de egész úton meg se nyikkant.

Aztán még arra is rájöttem, miközben bambultam ki a vonaton, hogy én egyrészt imádok vonatozni, a vonaton sosem érzem magam idősebbnek tizenhétnél, bámulok ki az ablakon, futnak a mezők, a felhők, tavaszi illat csap be az ablakon - másrészt az is eszembe jutott, hogy ma délután olyan nagyon-nagyon jó volt dolgozni, tapsvihar, kézcsókok, sokan elkérték a névjegyemet (általában sem vagyok  rossz - ha már a dicsekvés részénél tartunk - na de ma tényleg annyira jól sikerült minden) - szóval, hogy mit gonoszkodok én, amikor ilyen sikereket aratok? Úgyhogy mire hazaértem újabb két-három óra múlva, már elég szelíd voltam... amire nagyon nagy szükségem is volt, mert a vidám üdvözlésből felnézve mosatlanok, szennyesek, szemetek tárultak elém festői összevisszaságban. Megmondtam, hogy biztosan nem fogom egyedül rendbe tenni a nagy vendégség előtt - főzök, tortát is sütök, de takarítani csak családi összefogással és támogatással vagyok hajlandó.

Még a holnapi munkanapot kell túlélnem - este viszont nagyon izgi programok következnek!

Útvonaltervezőt akarok! Vagy egy szép új autót! De legalább egy új kormányt!

De olyat ám, ami vagy eleve többféle útvonalat kínál fel, vagy hagyja, hogy kedvem szerint húzogassam, mikor merre mennék. Mert a nulláson elboldogulok, még a fizetős részeken is, hiszen vettünk matricát (nem azért, mert népszerű és jó intézkedésnek tartjuk, hanem mert úgy gondoltuk, hogy ennek ellenére is ellátogatunk időnként a családtagokhoz... sőt, még egyszer talán az életben a Decathlonba is) - de amúgy, a nullást leszámítva nem akarok autópályán menni. Mert utálom. Na most vagy azt ikszelem be, hogy mehet a fizetős út is - de akkor az isten nem húzza át a kocsimat az autópályáról a hasonló irányba tartó főútra - vagy eleve kiikszelem a fizetős utat, de akkor a tervező szerint nem mehetek a nulláson. Utálom.

Engem gyerekkoromban különféle terítőkkel leterített asztalok körül kergettek, ha

én: vettem egy...
A.: mit?
én: vagyis két új terítőt...
A.:  asztalterítőket?
én: egy szép levendulásat és egy elegáns halvány zsákvászon színűt
A.: új terítőket? de minek? bőven vannak terítőink
én: de mind kockás vagy ünneplős
A.:  na és? azok miért nem jók?
én: jók, csak nem eléggé
A.: de azokat is mind te vetted
én: csak már régen
A.: de hát semmi bajuk
én: igen, tetszenek is
A.: akkor nem értem, mi velük a gond
én: csak annyi, hogy a hétköznapokon sem lehet kizárólag kockás terítőkkel élni

(játék) 2

Mi a franc ez? Élő állat
lakja már a nagyszobádat?
Ó, hogy oda ne rohanjak,
elég tágra nyílt az ablak!

Jön-megy, mintha tulaj volna,
tévé elé fotelt tolna,
rikácsol, ha úgy van kedve,
neki ez meg van engedve.

Mindent lehet, mindent szabad!
Ha gondolja, nekiszalad
a konyhában a fazéknak -
bármit kérhet, bármit adnak.

Azt mondom, hát jó legyél így,
szelíd, kedves, sosem irigy!
Amit tehetsz, te is tedd meg,
legyél részese a rendnek!

Te meg, kutyám, fülelj nagyon!
Kezedben az ősi vagyon,
ne herdáld el, ne játssz véle,
ez itt nem a kenyér széle!

Kenyeret kapsz ezután is,
ne vicsorogj, hozom máris -
ha a tyúkot békén hagynád
nem szidnám az édesanyád.

(játék)

Hét napja már, hogy mindig rajta
jár csak az eszem, lassú fajta.
Vesszőkből fonott kassal egyre
kaptatott fel a lépcsőhegyre.

A hazugság nem volt kenyerem,
vörösre vertem a tenyerem.
Tegye le végre más szennyesét,
a saját portánkon nézzen szét.

Dolgozott tovább, nem válaszolt,
hangtalanul is hatalma volt.
Tiszta lett minden, fehér vásznak
súgtak-búgtak az öreg háznak.

Maradnék csendben, hogy hallanám
ha szólna hozzám az én anyám.
Lágy felhők felett libben tova
nincsen teste és nincsen kora.

Hannibal ante portas!

 - nyitok be a főnökömhöz, arra utalva viccesen, hogy találkoztam lent az utcán a kapunál F. főnökével (igen, van neki is), aki elég nyilvánvalóan hozzánk tart.

F.: Milyen Hannibál? Kicsoda?
én: hát Zabhegyezy úr
F.: és lent vár a portán? miért nem jön fel?

József Attila, én szeretlek téged

Születésnapodra

Harminckét éves (bárcsak annyi! de kár is volna letagadni) lettem én -
meglepetés e költemény,
nem hízlal, mint a sütemény (jó volna azért kuglert is venni)
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
rajongó környezetem
magát
s magam

Harminckét évem elszelelt,
párizsi, kenyér (szeletelt)
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Vagy vegyem lazán?

Lehettem volna oktató (a krumpli is nagyon laktató -
ez szerény remény?),
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem (és rizst ettem), mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem (begyetem, medvetánc)
fura
ura,
Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
Hova vánszorogsz vele?


Intelme gyorsan, nyersen ért,
öklöt éreztem, nem tenyért
a „Nincsen apám” versemért
(se istenem, se hazám,
se Petőfi, se kazán),
a hont
kivont

szablyával (úgy, mint háborúság, mínusz szablya,
az annyi, mint… ennek nincs is apja…
anyja mosónő a hegyen… ne hagyjuk, hogy költő legyen!)
óvta ellenem.
Ideidézi szellemem, e kellemetlen fegyverem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén,
saját pályámat félteném,
és a sajtot, mi félkemény” -
a porban hever, de lever,
és gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr
(meg Hoffmann Rózsa úr, ki félre sose kúr),
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
és hamar kinyúl
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
– mert nekem nem árt a pofon,
igenis én vagyok topon -
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

Egy rongya sincs

Hétfőn hét előtt már nincs semmit tenni
a meglévő rút rongyokban kell menni
de egy rendes farmer helyett, ami kék!
nem égethetem magam pirossal szét
hogy megy az szerinted olyan pólóhoz
ami lila? nem, kora reggel nem hoz
fel semmit az ember a fregoliról,
mert siet, nem érted? a telefon szól
hogy hol vagyok, már rég ott kéne lennem
csak ilyen tök hülyén kinézve mégsem,
jaj, ki fognak röhögni, most nézz csak rám!
félek, totál gubancos a szívcsakrám
nem veszek pulcsit, nincs hideg, süt a nap
eláshatom magam legkésőbb holnap
ez mi? uzsonna? nem viszem el, nahát
örülj, ha ma még rád küldök egy sziát

Igen, pont így szerettem volna!

Tegnap volt anyukám születésnapja, ezért ma (mert tegnap ilyen-olyan versenyek voltak) elmentünk hozzájuk egy nagy adag reggel sütött süteménnyel (és itthon felejtve egy másik nagy adag reggel sütött süteményt), ott megebédeltünk, koccintottunk, majd átadtuk az ajándékot, egy új telefont a kőkorszaki nyomógombos szakócája tizenöt éves mobilja helyett. Mivel féltem attól, hogy ragaszkodik a régiségeihez és az újat "majd egyszer" fogja csak felavatni, megbeszéltük A.-val, hogy amint anyukám kibontja a telefont, A. rögvest, mintegy röptében kicseréli a sim kártyát, én megtanítom anyukámat az új telefon (ne aggódjatok, hagyományos nyomógombos ez is, de a kéregborítás helyett már műanyag borítással) használatára, addig el sem jövünk, míg ott helyben fel nem hív mindannyiunkat egymás után. Ez volt a terv.

De nem egészen így sikerült, mert az új telefon a régi sim behelyezésekor pin kódot kért. Nekem nincs olyan, menj tovább nyugodtan - utasította anyukám nagyvonalúan A.-t. De sajnos itt kevés volt az ő nagyvonalúsága, a telefon nem engedett a hebrencs megoldásnak, ragaszkodott a kódhoz. Jó, mondtuk, akkor visszatesszük a régibe, míg kitaláljuk, merre lehet a pin kód (céges telefon, hála a jó égnek, így anyukám nem intézkedhet mások jóváhagyása nélkül saját telefonja ügyében). Igen ám, de a régi telefon is megtagadta az illetéktelennek érzékelt behatolást, a régi telefon is pinért nyafogott.

Ó, a kurva életbe, ilyen balfaszok hogy lehettünk? Jaj, szegény fejünknek, mit tettünk, mit tettünk? Most aztán anyukám telefon nélkül maradt, mi lesz így, most mit csináljunk?

Menjünk és vegyünk egy új sim kártyát végre az ő nevére, már úgyis szabadulna a céges szutyoktól, nem akar ő nyolcvan hetvenkilenc hetvennyolc hetvenhét hetvenhat hetvenöt hetvennégy hetvenhárom hetvenkettő éves koráig dolgozni, milyen jó lesz neki egy saját telefonszám végre. Menjünk és vegyük meg most! - mondtam lelkesen tapsikolva.

Nem tudunk oly forrón kását fogyasztani - figyelmeztetett A. Ó, csak én ittam bort, te nem, nyargaljunk a te vezetéseddel! - próbáltam hatni A. férfiasan vezető szuperénjére. Ó, te szerencsétlen pára! De hisz vasárnap van! - mondta ki a gyilkos végszót A.  Ó, a kurva életbe, hogy azok a nyomorult barmok fulladnának saját fröcsögő nyálukba - szentségtelenítettem meg a vasárnapot én.

Mert nem és nem és nem, a jövő hét során basszus nem lesz időm anyukámmal telefonpontokba menni, hogy ott ne őt fárasszák le a milyen csomagot választ a néni havi harmincért? típusú kérdésekkel, hanem mi majd előre kinézzük az internetről, de persze anyukám is kell, mert szerződni a nevében nem tudok.

Így most neki akkor lesz majd működő telefonja, amikor piros hó esik olyan szerencsésen állnak majd a csillagok, hogy én nem vidéken nyomulok, nem reggelre megyek és maradok estig és nem legfeljebb vasárnap érnék rá (szombaton is egész nap máshol leszek, kár megkérdeznetek, hogy miért nem intézzük el szombaton más ezer dolog mellett, amire szintén nem lesz mód szombaton sem) - de vasárnap ugye csak a dohányboltok meg a piacok, majd megnézem egy őstermelőnél, van-e már érett jó magyar ősi sim, vagy ha nincs, vágott dohányt elfogad-e az új vagy a régi készülék.

És már ezt a mai kurva zárva tartást utáltam ma korábban is, mert régen például amikor anyukámhoz mentünk, nyitva voltak a kertészetek és pont be tudtam vásárolni mindent, amit neki vinni akartam volna vagy hozni magamnak - mert valahogy a mi szerencsétlenül menedzselt hülye életformánk nem alkalmas arra, hogy este még beszaladjak a fél kiló kenyér mellé egy meggyfáért meg ötven kiló szárított érlelt marhatrágyáért is a kisboltba.