Kedves Danielka! (valahol Szlovákiában)

Nagyon remélem, hogy nem leszel olyan, mint a portugál Antonio Costa volt, akinek V. hosszú levelet írt, rajzolt is rá, fényképet is küldött magáról (és milyen szép rajta!) - de Antonio nem írt vissza neki egy megveszekedett sort sem (oké, oké, fiúkat nehezebb levelezésre bírni, de V.-nek sem volt könnyű egyáltalán, hogy egy fiú jutott neki, mégis válaszolt az Antonio első levelére). Szóval, Danielka, nagyon bízom abban, hogy te szívesen válaszolsz V. levelére, lehetőleg rögtön, amint megkaptad, mert V. olyan lelkesen és kedvesen írta neked! És úgy gondolta, hogy ha te préselt virágot ragasztottál a leveledre, akkor csak egy nagyon kedves kislány lehetsz - hát, legyél is az! És örülj a matricáknak, amiket V. küld neked, mert a féltett gyűjteményéből válogatta ki neked abban a reményben, hogy jó barátnők lesztek. Megnéztük a térképen, hogy merre laktok, még az sem kizárt, hogy egyszer elautózzunk felétek - vagy ti erre... kérlek, vedd komolyan V.-t! Szeretném, ha megmaradhatna a boldog lelkesedése, hogy levelezhet valakivel (mert - ezt persze nem kell tudnod - a többség csak a franciákra és a walesiekre bukott, kevesen "vállaltak be" a keleti blokkból valakit) -  ti ne hallgassatok mások előítéleteire, örüljetek bátran egymásnak, olyan izgalmas egy egyre ismerősebbé váló idegennel beszélgetni!

Milyen nagyszerű!

Hogy amint valaki (nem én) feltesz egy kérdést vagy egyéb segítséget kér nyilvánosan (mondjuk a fb-on), ezúttal épp a ma nyitva tartó boltokról (de a téma bármi lehet) azonnal akad néhány magát felsőbbrendűnek érző agyhalott, aki önjelölt életmód-tanácsadóként elmondja, hogy egyrészt miért marhaság eleve az, amit az illető kérdezett, másrészt miért hibás a teljes életvitele, valamint a teljes családjáé is, gyakorlatilag hetedíziglen visszamenően.

Nekik kívánom (igen, gonosz vagyok, a tavaszi felesleges óraátállításkor, a vasárnapi vásárlási tilalom sötét érájában különösen - még ha ez mára csak részlegesen igaz is - de nem, én mégsem megyek el tumultálódni, mert én nem vasárnap szeretek vásárolni, hanem csendes nyugalomban), szóval, kívánom az agyhalottaknak, hogy bármely felmerülő problémájuk esetén hasonszőrű elvtársaik siessenek lelkesen a segítségükre.

Ó, az agy!

Most meg azt álmodtam, hogy az ISIS eltérített egy utasokkal teli vonatot (igen, egy síneken közlekedő vonatot), és tévén nézzük (mármint valami híradóban, és persze az országból mindenki nézi, elég izgalmas - mármint úgy félelmetesen izgalmas), hogy merre vezetik. Egyszer begördül a vonat egy nagyon szép, napsütötte sárga falú, jó százéves pályaudvarra, mindenki felsikolt, hogy ez a Keleti. Dehogy az - mondom, az ennél ezerszer lepukkantabb. Kiderül, hogy Bécsben vannak. Mindenki borzong, hogy az közel van ide, túl közel. Igaza is van a károgóknak, mert aztán valóban elérkezik a vonat a Keletibe is - ég és föld a különbség a korábbi vidám, karbantartott pályaudvar és a csúnyán máladozó, lepattogzott, omló, szürkés, összehányt magyar pályaudvar közt. Az ISIS emberei mind sötét élénk narancssárga kezeslábasban, fehér vagy piros övvel a derekukon, felparancsolják a vonat utasait (vagy egy részüket) a pályaudvar hatalmas, magas timpanonjára, hogy onnan lőjék le őket, amennyiben nem teljesülnek a kívánságaik. Nem tudom, miket kívánnak, de többek közt egy (vagy több?) hatalmas molinót is - s ezt épp Z.-től rendelik meg, aki V. barátnőjének az apukája. Időbe telik, míg elkészül a molinó, így a nagy tömeg hazaszéled, de én várok, mert úgy érzem, nem lenne szép dolog magára hagyni Z.-t. Jó sokára délután megjön Z. egy teherautóval a hatalmas tekercsekkel, egy pályaudvari hordár vállára kapja őket, hogy elviszi a vonathoz - Z. elvileg végzett. De mégsem, mert bátran (vagy bután?) azt mondja, hogy az ő keze munkáját neki kötelessége átnyújtani, meg hát nem is hagyhat magára egy embert a veszélyben, így vakmerően a vállára kap ő is valamit és megy a hordár után, vélhetően újabb túsznak. Én nem merek közelebb menni, csodálom Z.-t és sajnálom a foglyul ejtett, a timpanonon reszkető embereket is, de gyáva vagyok, lapulok a falhoz, gondolom, az arcom is falszürke, az jár a fejemben, hogy a gyerekek közben otthon várnak, inkább haza kéne indulnom. De persze nem járnak a vonatok, már késő este is van, elég hűvös is. Egy bajszos öregember lép hozzám, és vicceket kezd mesélni - amiket nem értek. A viccei elég furcsák, ilyenek: Fekete emberek, fekete kabátban, fekete helyeken fekszenek - na, mi az? - kacsint rám kissé kéjsóváran. Kéményseprő? - próbálkozom, mert nem akarom megsérteni, de közben semmi humorosat nem találok a kérdésben. A bajszos tovább próbálkozik valami hasonló másikkal - azt sem értem. Fiatalka még maga az ilyesmihez, ugye? - kérdezi, körülbelül úgy, mintha tizenöt sem lennék még (de hát több is vagyok meg többnek is látszom) A többi várakozó öregember mindentudóan kuncog a háttérben, ők bezzeg értik az értelmetlen (kétértelmű?) viccet, pusmogva meg is tárgyalják.

Utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom,utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom,

Miért, miért, miért, miért, miért? Miért kell nekem szombat este elmennem utálkozva, köpködve, undorral nagybevásárolni, amikor holnap reggel vidáman is megtehetném világosban, kipihenten, boldogan? Miért, miért, miért, miért, miért? Utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, utálom, nem tudom elmondani, hogy mennyire utálom, hogy agyatlan, álszent, ostoba, korrupt, szemét, hülye barmok osztják be a kevéske szabadidőmet. Egyszerűen megőrülök ettől, rosszul vagyok a gondolattól is, bárcsak ezek ültek volna a horrorrepülőn, bárcsak mennének el a pokolba, bárcsak tűnnének el a föld színéről, bárcsak sose lettek volna, bárcsak hagynának élni boldogan.

(ó, igen, bizonyára van, aki szerint erős túlzás így reagálni, de talán azok utazzanak az elmúlt három napban 1200 kilométert, többnyire hajnalban és éjjel, a közbeeső nappalokon legyenek kurvaokosak némi pénzért, aztán éjjel hánykolódjanak olyan ágyban, ami garantáltan beakasztja a derekukat, aztán iszonyat fáradtan hazaérve menjenek el a francba bevásárolni még szombat este, mert vasárnap néhány hatalomvágytól felajzott gonosz, alkalmatlan, agyament szemét miatt már nem tehetik meg)

Hideg zuhany

Ma megjelent a fb-on egy vidám rajzocska egy rövid szöveg kíséretében. A néhány soros írás arról szól, hogy mikor kell pontosan átállítani az órát, merrefelé kell tekerni a mutatókat és mi mindenre figyeljünk a hamarosan bekövetkező óraátállítás kapcsán. Kis híján elájultam.

Hogy miért? Mert egy (rövid?) ideje én abban a tudatban kelek fel reggelente, hogy az idei óraátállítás már megtörtént, immár korábban kelünk, mint a téli időszámítás idején, és még elég büszke is voltam magamra, hogy nagyobb zökkenők nélkül átvészeltem az ügyet és egész frappánsan felkelek reggelenként, majdnem minden reggel sikerül időben (vagy csak kicsit később) és csak egy picikét álmosabban, mint szoktam volt lenni emlékeim szerint.

A megnevezésen áll vagy bukik

Mutatom V.-nek, hogyan kell alaposan vécét tisztítani, épp a fedelének a belső részét fertőtlenítem Flóraszepttel (igen, szeretném, ha a Flóraszeptet gyártó cég utalna bújtatott reklám elhelyezése címén egy keveset nagyobb összeget a számlámra amiatt, hogy kedvező színben tüntettem fel az általuk gyártott terméket, mint gyakran és szívesen használt szert)

én: látod, nagyon alaposan lemosom mindenhol ezzel a fertőtlenítőszerrel
V.: de a háttámlát miért kell mindig fertőtleníteni? a ruhánk elég tiszta, nem?
én: omg... neki szoktatok dőlni?
V.: hát persze, azért van, nem?

(más szemszögből: talán jobb is, ha a fiúk nem hajtják le, miközben használat után lehúzzák)

erről jut eszembe (vajon miért?), nomen est omen: ARrogánS antal (külföldiül A. Rogáns)

Az örök gyerek

Fülsértőre tunningolt porfekete sportkocsi dübörög el mellettem  vagy kétszázzal. Nem én bolondultam meg, hogy autóversenyre menjek, csak a városban igyekszem egyik helyről a másikra. Egy szigorú piros lámpa megállásra kényszeríti az autót, így beérem. Az ablakok lehúzva, a vezetőülésben kopaszra nyírt tagbaszakadt alak terpeszkedik, üvölt a rádió (mert azt mégsem hinném, hogy cédéről vagy pendrájvról megy) és a tetkós melák a tenyerével a kormányon üti a ritmust és  együtt üvölt a hangszóróval: hipp-hopp, jön Vuk!

Mások emlékei

1. Egyszer, amikor B. még  egészen aprócska volt, még kétéves sem, egy nyári délután egyedül aludt a szobában. Legalábbis az anyukája így hitte - egészen addig, míg be nem nyitott az ajtón és meg nem pillantotta B.-t.  B. nem aludt ugyanis az ágyon, hanem ébren volt és játszott - méghozzá homokozott. Az egyik kezében lévő kislapáttal elmélyülten lapátolta a másik kezébe a finom, napmeleg virágföldet. A harmadiik emeleti lakás nyitott ablakának külső virágládájában guggolva. B. anyukája megdermedt a rémülettől, nem mert szólni, pisszenni sem. Nagyon-nagyon lassan - és ez örökkévalóságbak tűnt számára - odalopódzott az ablakhoz. Vigyázott, nehogy B. észrevegye őt és ettől esetleg kibillenjen az egyensúlyából. Amikor odaért, két kézzel elkapta és erősen magához szorította a kisfiút. Aztán bezárta az ablakot és csak sírt megállás nélkül, B.-t pedig órákig nem tudta elengedni.

2. T. az egyik belvárosi óvodába járt. A nyarat is ott töltötte, mert őt és nővérét egyedül nevelte az anyjuk, nem volt mód nyaralni menni, még szabadságra is alig. Egy forró nyári napon kevés gyerek volt az oviban, a csoportokat összevonták és minden gyereket az óvodának helyet biztosító belvárosi bérház udvarára vittek a hőségtől tikkadó óvónők. Az udvar nagy része le volt kövezve, vasgyűrűktől körülvett lyukakon nőttek ki a bokrok és a fák, de volt egy kis füves terület is. A fűre általában nem volt szabad rálépni, de most annyira kevesen voltak a gyerekek és a kánikulától megengedővé váltak az óvónők, hogy megengedték a gyerekeknek, hogy a füvön is játsszanak. Addigi életük legszebb és legvarázslatosabb pillanatait élték át az ovisok: a fűre lépve felfedezték, hogy a fű apró, színes üveggyöngyöket rejt, mintegy milliót. Apró markukba gyűjtötték a váratlan színes kincseket, akinek egy színből kettő is jutott, az cserélni próbált másokkal - és amikor azt hitték, már minden gyémántot (így nevezték a gyöngyöket) megtaláltak, felbukkantak újabb és újabb kis színes kincsek. Izgalmas volt a kincsvadászat és onnantól kezdve egész nyáron át tartott - még amikor megint tilos volt a fűre lépni, a bátrabbak, főleg fiúk - be-beszöktek a füves területre és a szerencséseket mindig zsákmánnyal együtt fogták fülön a szigorú óvónők vagy dadusok. T. azon a nyáron gyorsasága és ügyessége révén nagy tiszteletet vívott ki a csoportban, sőt, még a nagyobbak körében is.


Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy csak kellemes és jó embereknek vannak szép emlékei.

 B. anyukája, aki a későbbiekben alkohol- és gyógyszerfüggés okozta mentális problémáktól szenvedett, már rég meghalt, B. pedig, aki legalább negyed századdal idősebbnek tűnik a valós koránál,  testben és szellemben egyaránt lepusztult, sokszor agresszív alkoholistaként tengeti az életét.

T. -ből felnőtt korára gátlástalan, sunyi csaló vált, aki mások bizalmával visszaélve használ ki családtagokat, munkatársakat, szomszédokat, de akár távoli ismerősöket is, így téve tönkre  maga körül kapcsolatokat, családokat, életeket.

Míg én

egy kinti medencében napozgattam A.-val, majd itthon virágokat fényképeztem és zöldellő, virágzó bokrokat fazoníroztam a vadonatúj nyesőollóval a kertben, a gyerekek hóembert építettek fent a Kékesen, idén először találkoztak akkora hóval, amit egyáltalán kézbe lehetett venni, nem csak nézni, hogy szállingózik és drukkolni, hogy lehessen szánkózni (de idén nem lehetett)

vasárnap reggel

én: jó reggelt! felébredtél?
V.: jó reggelt! inkább még álmos vagyok
én: jól aludtál?
V.: igen...
én: mit álmodtál?
V.: nem tudom, nem emlékszem...  azt hiszem, még visszamegyek megnézni, jó?

(De nem mehetett, mert indulni kell kirándulni, anyukám viszi őket a Mátrába - nem, nem azért, mert zárva vannak a boltok, máskor is szokta. Mi pedig úszni megyünk, jajdejó!)