Ha hó

olyan fehér, mint a paplan, mint a friss tej, mint a mennyország, mint a cérnából horgolt csipke, és láthatóvá fehéríti az ágakat, a bogakat, a százéves szecessziós kovácsoltvas kerítéseket, a sehány éves rusnya drótfonatokat, azokból kötött sál lesz az utak mentén, és csend van, csak a lassú szállingózás hallatszik, meg a lépések nyikorgó hóropogása hallatszik, hatalmas pomponok születnek hóból, hullámos szánkócsíkok,  kacskaringósan táncoló lábnyomok, én is inkább a szűz hóba lépek, ahová még senki sem előttem, egy kicsit hagytam a tenyeremre szállni a havat és rajzoltam egy szívet a szélvédőre, hogy A. örüljön neki, amikor éjjel hazajön

Egy kérdés a magyarokról

Azt szeretném tudni, hogy vajon az a kivételesen karakterisztikus tulajdonság, hogy a magyarok (tapasztalataim szerint más népeknél sokkal jellemzőbben) pont az ajtóban
- állnak le beszélgetni
- fújnak náthás orrot
- öltöztetnek gyereket
- írnak naplóbejegyzést
- telefonálnak
- osztanak szendvicset igazságosan kétfelé
- kötnek masnira cipőfűzőt
- számolnak potyogó aprópénzt
- csekkolnak most váltott vonatjegyet
- tárolnak sivalkodó tartalmú babakocsit
- pisiltetnek kockás kabátba bújtatott kutyát
- bodorítanak szempillát
- igazítanak ki letört körmöt
- vizsgálnak szakadt táskafület
- néznek bátran a napba
- vetnek cigánykereket
- majd le is aratják azt,
és ajtó híján pedig messze földön híres találékonyságukkal megoldják, hogy mindez a lehető legforgalmasabb s egyszersmind a legszűkösebb helyen történhessen meg - szóval ez a tulajdonság vajon genetikus öröklődés útján még egyenest a suméroktól származik-e a Szíriuszról, vagy hányattatott történelmünk során szedtük magunkra más népektől?

Kacsa szív (ár nélkül),

ugyanitt Vad Kendermagostyúk 789 Ft.

Szomorú nyugatiak, boldog keletiek

Reggel azt írta az internet, és képen is megmutatta, hogy Magyarország nyugati felén sűrű köd van, mindent elborít a szürke homály, még riasztást is kiadtak valamire - míg az ország keleti részén ragyogó, arany napsütésben fürdik a nép. Én itt sosem tudom, hogy keleten vagy nyugaton élek-e, így egy kávé után kinéztem az ablakon is - és nem töltött el örömmel, amit láttam, nyugat volt kint, sűrű nyugat. És persze ez a kedvemre is rátelepült, ha a lázam elmúlt is reggelre, nem éreztem magam teljesen egészségesnek. De leginkább az gyötört, hogy vajon mit találnak Á. vérében, ami magyarázza az ijesztő tüneteit. És persze gyakorló hipochonderként nagyon sok csúnya szót ismerek, és ezek napok óta mind eszembe is jutottak.

A várakozással töltött idő bizony hideg volt és ködös - pedig színes zöldségeket sütöttem reggelire, illatos indiai fűszeres tusfürdővel zuhanyoztam, bársonyos macskát simogattam - de csak nem múlt el a szürkeség. Aztán mikor már felöltözve elindultam, valószínűleg sütött a nap - csak nem vettem észre. A leletet azonnal tüzetesen átfutottam (ebben nem szokott zavarni az, hogy csak a felét értem - de a feléből azért az derült ki, hogy viszonylag kevés érték lóg ki a referenciatartományból, azok sem nagyon) - aztán a rendelő előtt találkoztunk Á.-val, a napon ácsorogva vártuk, míg befut a doktornő (a jókedvű Á. is átvizsgálta a leletét, megtanítottam mindarra, amit én tudok belőle). Befutott a doki is, egyre simuló arccal nézte a laborleletet, azt mondta (hogy noha egy fontos vizsgálatot lefelejtettek róla), a többiből is kiderül, hogy a már korábban diagnosztizált, torokgyulladást és lázat is okozó vírus uralta el a nyirokrendszert is - aggodalomra nincs ok, kontrollvizsgálat kell majd még. És Á. maradjon otthon. Á. ettől nagyon elszomorodott, mondván, le fog maradni mindenből - és amikor azt mondtam neki, hogy ezt a hiányt esetleg otthoni tanulással enyhíthetné, keserű kacajt hallatott és tájékoztatott, hogy az iskolában az órák érdekesek, nem a könyvek, amikből tanulnak. Valamelyest sikerült felvidítanom azzal, hogy az itthonléte alatt korlátlan mennyiségben fogyaszthatja a smoothikat (amiket egyszerűen csak gyümölcsturmixnak nevezünk) - reggel is hihetetlenül jó ízkombinációt raktak össze V.-vel (banán, narancs, vérnarancs, alma, málna)

Addigra már olyan megnyugtatóan fényesen ragyogott a nap, hogy még azt is felajánlottam neki, sétálhatna velem egyet - de nemet mondott, így végül is a szintén taknyos, fejfájós A.-val mentem el egy nagy körre fürdeni a tavaszban. Láttunk virágzó mogyoróbokrot, egy újabb szál ibolyát, rengeteg hóvirágot, duzzadó rügyeket, kisebb és nagyobb madarakat, vidáman futkosó kutyákat. Szerintem mindkettőnknek jót tett az egy órányi séta, inkább ballagtunk, mint gyalogoltunk, de igyekeztünk többnyire a napos oldalon járni.

Ez lehet a zöldségekkel szembeni ellenérzés alapja

"jó borsós bűntetés kéne nekik" - javasolja valaki a fb-on. Ez egyébként elég zsenge enyhe büntetésnek tűnik, inkább zöldfülűeknek való - szemben a közepes mértékben sokkoló szálkás zöldbabbal, a még egy fokkal méregzöldebb brokkolival, a közutálatnak (is) örvendő spenóttal, a halálsápadt és ijesztő pofájú zellerrel és végül a bűzös-pudvás karalábéval... vagy ti el tudtok képzelni még ennél is riasztóbb büntetést? Sóska?

Miért utálom, ha a hangosbemondó elköszön tőlem a vonaton?

Mert előtte  körülbelül egy órán keresztül meg se nyikkant, hogy vajon miért állunk kitartóan a nyílt pályán. Leszakadt a felsővezeték? Befagyott a váltó? Meghibásodott a jelzőrendszer? Összeütközött? Elütötte? És mégis, mire számítsak? Mit mondjak például a telefonba a főnökömnek, hogy mikor érkezem? (nem mintha ez változtatna a kapcsolatunkon). Ha pedig ezek után a megérkezéskor azt csicsergi puhára lágyított, dallamos hangján a hangszóró, hogy köszöni, hogy a vasutat választottam (de nem nagyon van más választásom), meg hogy reméli, legközelebb is az utasok közt üdvözölhet, akkor inkább csak hörögni tudnék, hogy bakker, utastájékoztatásra miért nem használható az egyébként véletlenül épp működő rendszer? Vagy legalább a kalauz (akit a legújabb trendek szerint csak jegyvizsgálónak szabad titulálni, különben megsértődik - miért?)?

A sült almáról írok, de igazából nem ez foglalkoztat

Gyerekkoromban nagyon gyakori desszert volt a sült alma - kis sarkítással azt mondhatom, hogy az egyetlen desszert volt, amit rendszeresen készítettünk és ettünk. Szeretem - de az utóbbi időben valahogy elfelejtődött. Ma ismét csináltam - mert mivel tegnap még nem számítottam arra, hogy mindkét gyerek itthon lesz betegen (és ez az, amin valójában jár az agyam), és nem készültem túl sok ebéddel. Így gyorsan egy tepsibe összekészítettem nekik sütni való almát is, miután a dokitól eljöttünk és mielőtt elrohantam dolgozni. Félbevágtam négy nagy almát, a magházukat kiszedtem, illetve a magház körüli területet kivájtam, abba baracklekvárt tettem, a tetejét megszórtam egy kis cukrozott dióval (pontosan másfél evőkanálnyi maradt a szombati aranygaluska diójából, szóval, azzal) - aztán betettem a sütőbe és tízpercenként hazatelefonáltam, hogy hogy néz ki az alma és hogy hogyan szedjék ki (kesztyűvel, sérülés nélkül), és hogy zárják el a sütőt, miután az almát kiszedték. Megsütötték, megették - de nekem is hagytak egy felet - érdemes lesz gyakrabban is csinálni. Csak ne legyenek betegek! (egy kicsit drukkoljatok, jó? tudjátok, hipochonder vagyok, aggódós meg minden...)

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold

Vajon mi készteti az agyamat arra, hogy azt álmodjam, elutazok egy vonattal vidékre (Ózdra? Salgótarjánba? Ajkára? Tatabányára? vagy más, régen prosperáló, ma rettenetesen lepukkant ipari központba), mert elhatározom (sic), hogy ott fogok élni az utcán. Le is táborozok nem túl messze a vasútállomástól egy mély, esőmosta löszös árokparton a város szélén, épp egy szemétdomb közepén. Körülöttem szétszórt csontok, rongyok, kibelezett háztartási gépek, autógumik, egy fél véres disznófej (sajnálom, nagyon gusztustalan, de tényleg az volt). Szépen süt a nap, kék az ég, virágoznak a virágok, csicseregnek a madarak - ez a része szinte idilli - és elég jó meleg is van. Viszont kiderül, hogy nem számoltam azzal, hogy itt rengeteg a kóbor kutya - és úgy tűnik, ez az ő lakhelyük. Hatalmas (meg kisebb) acsarkodó ebek tucatjával, ugatnak, morognak, közel jönnek - kénytelen vagyok odébbállni visszataszító táborhelyemről - de a kutyák minden irányból jönnek. Apró ledes elemlámpával a félelmetes sárgán villogó szemükbe világítva próbálom távol tartani őket - nem sok sikerrel, hiszen (még ha amúgy hatásos is lenne) ragyog a nap, vagyis csak én tudom, hogy hová is akartam világítani. Kétségbeesve futok, meglátok egy ismerőst a kertje végében, de nem akarom, hogy meglásson. A városba érve találkozom újdonsült belga ismerősömmel, aki beteg, idős hajléktalan párt ápol egy kapu alatt, bibliai jelenet. Azt javasolja, menjek haza. Hívom A.-t telefonon, de nem nagyon ért semmit, hiszen úgy jöttem el, hogy itthon elfelejtettem közölni, hogy a hajléktalanlétet választom (de miért?), A. is azt mondja, menjek haza. Kimegyek az állomásra, már sötét van, csak a fehér murva világít a holdfényben. Azt mondják hazafelé siető kalapos emberek, hogy most ment el Keszthely felől Füzesabonyba (?) az utolsó vonat. Látom is, csupán egy mozdony. Kétségbeesve döbbenek rá, hogy örökre ott ragadok valahol.

A nagy palacsintaátverés

Elmentem ma délelőtt a dolgomra (nem dolgozni) - és úgy gondoltam, kihasználom az alkalmat arra is, hogy végre a család nélkül töltsem az időt egy plázában sirassam az utolsó vásárlásra fordítható vasárnapok egyikét. Elég szomorú ez az ügy, mert még csak nem is azért tértem be a plázába, hogy hetek óta tartó éhezésünkön enyhítsek (ami talán felmentő ok lehetne), hanem (itt a töredelmes bevalláshoz illő nonverbális kommunikációt vetítsetek magatok elé) csupán élvezetből. Egyszerűen ruhát turkálni mentem a plázába, ráadásul a család nélkül - de egyrészt ők nem terheltek eme addícióval, másrészt én a turkálást egészen magányos műfajnak gondolom, örülök, ha nincs velem senki (egy-két barátnő esetleg, ha muszáj, jöhet, de a családtagok semmiképp)

A család háromnegyede (ami kicsit több, mint a kétharmad) azt ígérte, hogy ha! időben! hazatérek! hozzájuk! akkor palacsintával fognak várni. Nem olyannal, amit én sütöttem meg még az elmenetelem előtt (mint az ebédre főzött paprikás krumpli), hanem olyannal, amit a tésztakeveréstől a sütésen át a megtöltésig mind maguk végeznek. Hát, én bedőltem az ócska kis trükkjüknek. Épphogy végigfutottam a sorok közt, lakaptam V.-nek egy vadiúj gyári csomagolású slankított fekete farmert, magamnak egy hasonlóképpen új kicsit türkizes sötétzöld blézert - és már futottam is haza az én édes kis palacsintáimhoz családomhoz. A citromosra vágytam leginkább - mert mindig az a kedvencem.

És sajnos hiába futottam, szaladtam több száz tételt a fogasokon megnézetlenül lógva hagyva lélekszakadva, itthon nemhogy citromos vagy mákos palacsinta nem várt, de még a nyers palacsintatészta sem. Csak azért nem fakadtam sírva a csalódottságtól, mert A. vett nekem egy csokor piros tulipánt - körülbelül életében másodszor külön felszólítás nélkül (de még felszólításra sem mindig szokott, úgyhogy ez nagyon nagy dolog). Azt hiszem, a többi szomorú vasárnapot is a plázákban fogom tölteni, amíg csak tehetem, aztán kinézek valami pofás családbarát kiskocsmát és ott fogok búslakodni majd egy valami mellett... mi mellett lehet ott búslakodni? Cigizni már nem lehet, azt tudom... de talán palacsinta van.

Ui. (ujjé) : végül is megcsinálták a palacsintát, volt citromos is, mákos is, volt nagy dínom-dánom és lakoma, én bizony ezentúl mindig hazajövök!

Ügyelet

vasárnap reggel 8 óra, még ágyban vagyunk

én: Hogy vagy, V.?
V.: jobban, csak eléggé fáj a torkom
én: jó, akkor szerintem a jövő hét egy részén még majd itthon leszel
V.: és egyedül menjek hétfőn a doktor nénihez?
én: nem, még elmegyek veled... remélem, nem tízre ad időpontot
V.: hívjuk majd jó korán
én: jó, de sajnos 8 előtt nem sokkal érnek csak be

telefoncsörgés a mobilomon, felpattanok

én: igen, tessék
nemén: gyerekügyelet
én: ööööö, tessék (gyerekügyelet??? ezek meg hogy találták ki, hogy felhívjanak?)
nemén: gyerekügyelet
én: parancsoljon
nemén: az ott a gyerekügyelet?
én: itt? nem, dehogy
nemén: akkor rossz számot hívtam?
én: igen, sajnos, úgy tűnik, elnézést, félreértettem
nemén: elnézést

(tiszta hülye vagyok, hogy hihettem, hogy minket hív a gyerekügyelet? de hát pont úgy hangzott)