Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold

Vajon mi készteti az agyamat arra, hogy azt álmodjam, elutazok egy vonattal vidékre (Ózdra? Salgótarjánba? Ajkára? Tatabányára? vagy más, régen prosperáló, ma rettenetesen lepukkant ipari központba), mert elhatározom (sic), hogy ott fogok élni az utcán. Le is táborozok nem túl messze a vasútállomástól egy mély, esőmosta löszös árokparton a város szélén, épp egy szemétdomb közepén. Körülöttem szétszórt csontok, rongyok, kibelezett háztartási gépek, autógumik, egy fél véres disznófej (sajnálom, nagyon gusztustalan, de tényleg az volt). Szépen süt a nap, kék az ég, virágoznak a virágok, csicseregnek a madarak - ez a része szinte idilli - és elég jó meleg is van. Viszont kiderül, hogy nem számoltam azzal, hogy itt rengeteg a kóbor kutya - és úgy tűnik, ez az ő lakhelyük. Hatalmas (meg kisebb) acsarkodó ebek tucatjával, ugatnak, morognak, közel jönnek - kénytelen vagyok odébbállni visszataszító táborhelyemről - de a kutyák minden irányból jönnek. Apró ledes elemlámpával a félelmetes sárgán villogó szemükbe világítva próbálom távol tartani őket - nem sok sikerrel, hiszen (még ha amúgy hatásos is lenne) ragyog a nap, vagyis csak én tudom, hogy hová is akartam világítani. Kétségbeesve futok, meglátok egy ismerőst a kertje végében, de nem akarom, hogy meglásson. A városba érve találkozom újdonsült belga ismerősömmel, aki beteg, idős hajléktalan párt ápol egy kapu alatt, bibliai jelenet. Azt javasolja, menjek haza. Hívom A.-t telefonon, de nem nagyon ért semmit, hiszen úgy jöttem el, hogy itthon elfelejtettem közölni, hogy a hajléktalanlétet választom (de miért?), A. is azt mondja, menjek haza. Kimegyek az állomásra, már sötét van, csak a fehér murva világít a holdfényben. Azt mondják hazafelé siető kalapos emberek, hogy most ment el Keszthely felől Füzesabonyba (?) az utolsó vonat. Látom is, csupán egy mozdony. Kétségbeesve döbbenek rá, hogy örökre ott ragadok valahol.