Má' csak a hav kelletik a télhöz

 - ezt mondta valaki a buszmegállóban. Szerintem még nem (ugye, nem?) - bár nálam is volt kesztyű.

aktuális

Igazán jó dolog Rolls Frakciót hallgatni az 1980-as évek elejéről (!), legalábbis én szeretem, de fájdalmas konstatálni, hogy a szövegek nem sokat veszítettek az aktualitásukból. Vagyis visszanyerték azt. Vagy inkább visszaveszítették - mert nyereségről ez ügyben nehéz beszélni. És nem, korántsem az internetadóról van most szó, ez messze túlmutat azon.

https://www.youtube.com/playlist?list=PL93E749CF2D9968B2

néhány dolog még tisztázásra vár

én: teríts meg légy szíves!
Á.: jó, hozok egy terítőt
(és hoz is, sőt, már azonnal terítené is... de az asztal igencsak morzsás és foltos)
én: hahó! először töröld le az asztalt!
Á.: töröljem le? minek?
én: hogyhogy minek? hogy tiszta asztalra tudd leteríteni a terítőt
Á.: de hát pont azért terítem le, hogy ne látszódjon, nem?
én: öööö.... nem
Á.: nem???? akkor minek?

Gyermekkori olvasmányok hatása a kamaszkori étkezési preferenciákra

Elhatároztam, hogy az idei hosszú őszi szünetben megtanítok néhány alapvető konyhatechnikai trükköt a gyerekeknek, mert én már nem tudom olyan iramban készíteni az ételeket, ahogyan ők azt elfogyasztják - és ha tudnak gyömbéres vajas kekszet sütni szakácskönyvből bármikor, amikor csak kedvük szottyan rá, akkor talán a paprikás krumpli és néhány más, a keksznél alapvetőbb (és olcsóbb) élelmiszer elkészítése sem okoz majd gondot.

Elküldtem tehát vásárolni A.-t és V.-t a piacra - azt majd külön esszében taglalom, hogy mit művelt A. a logikailag tökéletes, gondosan felépített bevásárlólistámmal és milyen indokokkal milyen tételeket negligált - minden esetre darált húst, savanyú káposztát és vöröshagymát hoztak, így a hozzávalók (az itthoni készletekkel kiegészítve) egy töltött káposztához már elégségesek voltak.

Ma megtanítom nektek, hogyan kell darált húsból húsgombócot, fasírtot meg ilyesmit csinálni - kezdtem. A fogadtatás minden reményemet felülmúló volt:
Hurrá!!!! hurrá!!!! húsgombóc! hurrá! Findusz kedvence! Hurrá!!! Csináljunk gombócot! Megkeressük a Findusz könyvet! - és már el is iramodtak.

OK, gondoltam, kár lenne ezt a lelkesedést letörni - elosztottam a húst, háromnegyede a káposztához, negyede Findusz húsgombócaihoz - és nekikezdtünk. Mutattam, hogyan kell apróra hagymát vágni - csinálták. Hogyan kell a fűszereket összekeverni a hússal, tojással - csinálták. Nem állítom, hogy túl gyorsan haladtak, én már készen voltam a töltött káposztával (főnie még kellett, de azt már magában is képes elvégezni), meg egy kis adag pirított káposztával (eredetileg egy kilónyi reszelt édes fejeskáposzta volt - bár kettőt kértem - de mire kellőképp megpirult, nem érte el a húsz dekát sem szerintem) - de végül is elkészültek Findusz receptjével, nekiálltak sütni is.

Mire elkészültek, igencsak bedélutánodott - azt hittem, azonnal terítenek, hogy ehessünk. Ehelyett lakonikusan (mint utóbb kiderült: fegyelmezetten) bevonultak a nagyszobába, ahol tabletezni kezdtek. Gyertek, terítsünk! Ebédeljünk! - hívogattam őket (tekintettel a délután négy órára). Hát ti még nem vagytok farkaséhesek?

De, nagyon éhesek vagyunk már! - mondták - csak meg kell várni, míg kihűl. De miért akarjátok, hogy kihűljön? - értetlenkedtem félművelten. Mert Findusz is hidegen szereti - mondta ki a fellebbezhetetlen végszót a mindjárt 13 éves, kissé bajszos Á. mély hangon. Igen, és mi úgy esszük, ahogy Findusz szereti - csatlakozott a divatosan öltözött V. (aki kizárólag szép ruhában hajlandó háztartási munkákat végezni)

Ja, persze, hát Findusz is hidegen szereti! Tényleg! - lepleztem tudatlanságomat. Hát persze! Apa és én is igazán nagyon szívesen várunk még egy órát, hogy majd egy Findusz nevezetű, gyerekkönyvbe írott, kitalált macska nyilvánvalóan gourmand-okat megszégyenítő ízlésének behódolva fogyasszuk el a szombati ebédet.

(amúgy a legjobb gyerekkönyveink közt vannak a Findusz könyvek - olvassátok figyelmesen ti is - és ne felejtsetek elültetni is néhány darab húsgombócot, hogy tavaszra is legyen!)

hogy könnyíti meg az életet az élet azzal, hogy megnehezíti?

Ez van ugyanis. A gyász kemény dolog, és bár nem én vagyok az, akit leginkább érint, sokat jár rajta az agyam. Az elmenten, a maradottakon, magamon, másokon - és van a nagyon emotív fájdalomaspektus, meg van az ennél jóval racionálisabb mi lesz a jövőben aspektus. Aztán megjön (e-mailben) a hivatalos gyászjelentés, és kiderül, hogy nemcsak munkanapra esik a temetés (ezzel számoltam), hanem egyenesen egy olyan munkanapra, ami nélkülem nem tartható meg. Nem azért, mert olyan rettentő fontosember vagyok, hanem mert aznapra van egy bizottsági ülés, ahol a határozatképességhez nem tudnak nélkülözni (mert itt mégis olyan fontos vagyok) - és túl régóta szerveződik és ez volt az egyetlen időpont, ami mindenkinek vállalható volt (nekem is) a törvény által előírt határidőn belül,  és túl sok mindennek majd kell épp aznap eldőlnie ahhoz, hogy lemondhassam, mert ezzel magamon kívül még más több ember életét is nagyon átrendezném - szóval néhány rövid levélváltás után már tudom, hogy ezt most nem mondhatom le. De ugyanakkor a temetésen is muszáj ott lennem - ez egyértelmű, senkiben sem kérdőjeleződik meg. És innentől színtiszta logisztika és szervezés a dolog, mert végül is tudunk mi a bizottságban kicsit hamarabb is kezdeni (bár az inkább csak a gyárakban munkaidő), van, aki el tud hozni mást is, aki messzebbről jön, és előbbre csúsztathatóak azok a napirendi pontok, amelyekhez mindenképp kellek, és végül is A. el tud indulni egyedül is a gyerekekkel, és oda, ahol ő fel tud majd venni, engem ki tud vinni valaki más, mert tömegközlekedve nem lenne esélyem odaérni - és miután mindent nagyon frappánsan megszerveztem, elégedett, jóleső érzéssel dőltem hátra - míg rá nem jöttem megint, miért is kellett mindez, mert akkor megint rám tört a szomorúság - de úgy tűnik, így működik ez, ez a mechanizmus, amit az élet kitervelt és működtet a fájdalmakkal kapcsolatosan - és nem, nem szűnik meg, csak időnként mást is kell csinálni (abban, hogy az idő gyógyítaná a fájdalmat és a hiányt, nem hiszek... inkább csak mélyebbre lökdösi, tömöríti... vagy valami ilyesmi történik... mert amikor felszínre tör, ami egyszer igazán fájt, az most is ugyanúgy fáj)

Egy másik karrier

Azt álmodtam, hogy jelentkeztem ápolónőnek az onkológiai intézetbe, fel is vettek, megyek az első napomra. Villamossal megyek, két (vagy három?) nagy sporttáskával, alig bírom el, de nem tudom, mit kell vinnem, így viszek mindent. Beérek az épületbe, vadonatúj, mászom fel a lépcsőn a valahanyadikra, a lift eszembe sem jut. Felérek az emeletre, ott egyszer használatos steril papír paplannal van leterítve a folyosó, kékes fények égnek, nem nagyon merek rálépni a paplanra utcai cipővel, de megnyugtatnak, hogy rendszeresen cserélik.

A nővérektől azt az eligazítást kapom, hogy a folyosó végén van egy steril átöltözőszoba, ott kell zuhanyoznom, egy zöld fertőtlenítő géllel fertőtlenítenem magam, átöltöznöm - és ezt követően kezdhetem meg az első napom. Bemegyek a fürdőbe, elég nagy szoba, két ajtaja is van - de úgy látom, wc nincs, pedig pisilnem kell - a falon fogasok, egy hatalmas zuhany, aminek a csöve a plafonról lóg le, nagyon hosszú és automatikusan, egy karral irányítható, hogy a szoba melyik részére irányuljon a víz - persze rögzítve van, nem himbálódzik, nagyon profi az egész. A padló fémrácsos, hogy bárhol lefolyjon a víz. Viszont nincsenek padok, ahová le tudnék pakolni - nyilván nehezen lehetne őket tisztán tartani - vonom le a következtetést. Csak fali fémfogasok vannak, oda próbálom meg feltuszkolni a sporttáskákat - nem egyszerű, de a vállpántjuknál végül sikerül.

Levetkőzöm, megfürdök, bekenem magam a géllel - aztán esem gondolkodóba, hogy mit is kéne felvennem - gyakorlatilag a teljes ruhatáram nálam van, de ápolónőruhám nincs. Felveszek egy mintás legginget egy pólóval - hülyén néz ki, nem ápolónős - ráadásiul minden ruhadarab után újrafertőtlenítem a kezem, hiszen hozzáértem a kintről hozott holmikhoz, különösképp a sportszatyrokhoz, amiket az utcán is végigcipeltem - és mintha eggyel több lenne belőlük.

Fáradt vagyok, már vagy másfél órája öltözködöm, de nem jutok előre, valamit mindig újra kell fertőtlenítenem. Felidéződik bennem anyukám fiatalkori képe. A kép fekete-fehér, anyukám friss orvos rajta és végtelenül büszke. Átélem a büszkeségét és elgondolkodom azon, hogy nem orvosnak kellett volna-e mennem mégis - akkor most lenne fehér köpenyem, nemcsak utcai ruhám. Végül is még mindig jelentkezhetek az orvosira - nyugtatom meg magam, még jó is lesz gyakorlatnak ez a mostani ápolónői munka - feltéve, ha kijutnék valaha is a sterilizáló szobából.

De nemigen megy, mert a sporttáskákból (már legalább öt van) egyre kerülnek elő a holmik, többek közt egy hatalmas piros textil macska a hetvenes évekből (A. gyerekkori játéka volt, valójában fekete) - sírok a rácsokon ülve, mert mindig hozzányúlok valamihez, ami nem steril, így nem mehetek ki a szobából.

Bejön valaki szintén öltözködni, vörösre festett hajú, magas nő, egy perc alatt végez - megnyugtat, hogy nem fognak engem sem kirúgni, kijelöl egy másik ruhát, hogy azt vegyem inkább fel, kimegy. Én előről kezdem a fürdést, pakolást, fertőtlenedést és reménykedem, hogy a következő műszakot valahogy majd elérem. Közben a kezembe akad (a falon meglátok?) egy szerződést, amelyet nekem is alá kell majd írnom, amiben vállalom, hogy teljesen rugalmasan alkalmazkodom a beosztásomhoz, három műszakban fogok dolgozni. Rájövök, hogy semmivel sem lesz könnyebb, mint jelenleg, mert noha utaznom nem kell majd, de éjszakáznom sokszor, innen nem fogok tudni kiszaladni, ha hirtelen el kell valamit intéznem - és iszonyú a felelősségem, hogy mindig steril legyen a kezem. De mi van, ha bemegy egy apró kosz a körmöm alá és én nem veszem észre? Újabb kézmosásba fogok - és meglátom, hogy a sportszatyrokra különféle koszok ragadtak - nem vihetem így ki őket, hozzájuk sem érhetek, hiszen utána kezet kell mosnom. A sportszatyrok ragadnak, papírtörlővel törölgetem, a zöld gélt már szinte teljesen elhasználtam, szerencsére van nálam két-három DM-es fertőtlenítő kendő, ha elfogyna teljesen. Közben lejár a műszak, visszaöltözöm a rendes ruhámba - mad holnap jobban fog menni - nyugtatom magam.

Kifelé a folyosón látom, hogy milyen szépen fel van újítva minden, egy alsóbb emeleten a falakra Budapest térképeket kasíroztak, hogy az éjszaka kint sétáló, aludni nem tudó betegek könnyen hazaképzelhessék magukat, a földön itt padlószőnyeg van, fűzöld, rajta kis százszorszép- és pitypangmintával, az ajtók úgy nyílnak, hogy ne zavarják a kint sétálókat, a falak mentén polcok vannak könyvekkel és olyan sarkok, ahol le lehet heveredni olvasni, beszélgetni. Büszke vagyok, mert mindezt én találtam ki és én javasoltam a kórháznak - nagyon emberi lett minden, nagyon gyógyító. Rájövök, hogy ez az igazi munkám, én igazából nem is ápolónő vagyok. Egészen vidáman szökdécselek le a lépcsőn - én úgy fogok gyógyítani (a gyógyulásokhoz hozzájárulni), ahogy én értek hozzá, nem steril ruhában ápolónőként.

Nem adom fel

úgyhogy ma ismét moziban voltunk - ezúttal Á.-t vittem magammal. A Sráckort néztük meg - és jó volt. Hosszú film, majdnem három órányi, de mindvégig úgy nézhető, hogy kíváncsivá tesz, lehet drukkolni, lehet kicsit irigykedni, kicsit szájat húzni, kicsit bezzegelni, kicsit meghatódni (még egy kicsit sírtam is, de egyrészt nem árulom el, hogy mikor, másrészt egyenesen letagadom, hogy könnyekig meghatódtam volna, még mit nem!). Á.-nak is tetszett (bár amikor mondtam, hogy moziba fogom vonni, nem volt túlzottan lelkes az ötlet miatt). Szép film.

Ajjjj, de retro!

Szívesen vittem volna a gyerekeket is demonstrálni (a demokráciát tanulni kell) - aztán nem mertem mégsem, hátha kutyás lovasrendőrök lőnek ki ránk számszeríjjal mérgezett nyilakat. Nem volt végül  ilyesmi, a Blahán legalábbis nem. Békés eső szemerkélt és békétlen hideg szél fújt, a hangosítás tökéletes volt (nem úgy, mint a felvételeken, ahol visszanézni próbáltam a dolgot).

Az egykori tüntetésekhez képest nagy különbség volt, hogy régen mindig nagyon sok mindenkivel találkoztam - most meg egyedül ácsorogtam a tömegben és alig néhány ismerőssel futottam össze (ok, azon belül az egyetemi évfolyamtársaim felülreprezentáltak voltak, ez megnyugtató).

A telefonomat persze itthon felejtettem, noha megígértem A.-nak (és a kissé aggódó gyerekeknek), hogy felhívom őket, ha váratlanul bebörtönöznének vagy amikor vége a rendezvénynek... és ha minden jól alakul, moziba is elmegyek utána. Úgy adódott - viszont saját telefon híján kénytelen voltam egy fülkés telefont keresni és onnan hazatelefonálni. Szerintem az elmúlt tizennégy évben ilyesmire nem volt példa - szerencse, hogy az itthoni telefonszámunk még a hőskorból való, így megy fejből is. Ötvenest dobtam be (emlékeztek, hogy a pénzes telefonos hogy megcsappantak, amikor bejött a telefonkártya? és hogy az micsoda modern dolog volt? most meg egyáltalán telefonfülkét is alig látni) - és gőzöm sem volt róla, meddig tudok egy ötvenessel beszélni, holott régen pontosan tudtam ilyesmiket is

A moziban a Lavinát néztem meg - hát, én nem érzem úgy, hogy amúgy érzéketlenül hagynának a belső vívódások meg a párkapcsolati krízisek és a megoldásukra tett kísérletek, de szerintem ez a film nagyon gyengén hozta mindezeket - noha állítólag ilyesmikről szól. Fel nem foghatom továbbá, hogy hogyan érezheti valaki annyira intim térnek és egy megbeszélésre alkalmasnak a szálloda közös (bár épp valóban néptelennek tűnő) folyosóját, hogy a saját szobájából oda alsógatyában kivonuljon (és mást a felső emeletről a megbeszélés ürügyén arra kérjen, hogy menjen már onnan) - holott a saját lakrészükben ha két szoba nem is volt (bár szerintem volt), a fürdőszoba akkor is szeparálható és zárható. És hosszú is volt mindezek mellé. Jaj, de jó volt hazaérni!

Olyan büszke vagyok rád,

és mindenben egyetértek veled, mert te olyan nagyon okos vagy, mamikám! - ezt mondta V., amikor elmondtam nekik, hogy holnap miért megyek el mindenképp demonstrálni.

Én pedig V.-re vagyok nagyon büszke, mert az utolsó szóig megértette, amit mondtam.

nem először és egyre többször

sajnálom és szégyellem, hogy ebben az országban élek