Azt álmodtam, hogy jelentkeztem ápolónőnek az onkológiai intézetbe, fel is vettek, megyek az első napomra. Villamossal megyek, két (vagy három?) nagy sporttáskával, alig bírom el, de nem tudom, mit kell vinnem, így viszek mindent. Beérek az épületbe, vadonatúj, mászom fel a lépcsőn a valahanyadikra, a lift eszembe sem jut. Felérek az emeletre, ott egyszer használatos steril papír paplannal van leterítve a folyosó, kékes fények égnek, nem nagyon merek rálépni a paplanra utcai cipővel, de megnyugtatnak, hogy rendszeresen cserélik.
A nővérektől azt az eligazítást kapom, hogy a folyosó végén van egy steril átöltözőszoba, ott kell zuhanyoznom, egy zöld fertőtlenítő géllel fertőtlenítenem magam, átöltöznöm - és ezt követően kezdhetem meg az első napom. Bemegyek a fürdőbe, elég nagy szoba, két ajtaja is van - de úgy látom, wc nincs, pedig pisilnem kell - a falon fogasok, egy hatalmas zuhany, aminek a csöve a plafonról lóg le, nagyon hosszú és automatikusan, egy karral irányítható, hogy a szoba melyik részére irányuljon a víz - persze rögzítve van, nem himbálódzik, nagyon profi az egész. A padló fémrácsos, hogy bárhol lefolyjon a víz. Viszont nincsenek padok, ahová le tudnék pakolni - nyilván nehezen lehetne őket tisztán tartani - vonom le a következtetést. Csak fali fémfogasok vannak, oda próbálom meg feltuszkolni a sporttáskákat - nem egyszerű, de a vállpántjuknál végül sikerül.
Levetkőzöm, megfürdök, bekenem magam a géllel - aztán esem gondolkodóba, hogy mit is kéne felvennem - gyakorlatilag a teljes ruhatáram nálam van, de ápolónőruhám nincs. Felveszek egy mintás legginget egy pólóval - hülyén néz ki, nem ápolónős - ráadásiul minden ruhadarab után újrafertőtlenítem a kezem, hiszen hozzáértem a kintről hozott holmikhoz, különösképp a sportszatyrokhoz, amiket az utcán is végigcipeltem - és mintha eggyel több lenne belőlük.
Fáradt vagyok, már vagy másfél órája öltözködöm, de nem jutok előre, valamit mindig újra kell fertőtlenítenem. Felidéződik bennem anyukám fiatalkori képe. A kép fekete-fehér, anyukám friss orvos rajta és végtelenül büszke. Átélem a büszkeségét és elgondolkodom azon, hogy nem orvosnak kellett volna-e mennem mégis - akkor most lenne fehér köpenyem, nemcsak utcai ruhám. Végül is még mindig jelentkezhetek az orvosira - nyugtatom meg magam, még jó is lesz gyakorlatnak ez a mostani ápolónői munka - feltéve, ha kijutnék valaha is a sterilizáló szobából.
De nemigen megy, mert a sporttáskákból (már legalább öt van) egyre kerülnek elő a holmik, többek közt egy hatalmas piros textil macska a hetvenes évekből (A. gyerekkori játéka volt, valójában fekete) - sírok a rácsokon ülve, mert mindig hozzányúlok valamihez, ami nem steril, így nem mehetek ki a szobából.
Bejön valaki szintén öltözködni, vörösre festett hajú, magas nő, egy perc alatt végez - megnyugtat, hogy nem fognak engem sem kirúgni, kijelöl egy másik ruhát, hogy azt vegyem inkább fel, kimegy. Én előről kezdem a fürdést, pakolást, fertőtlenedést és reménykedem, hogy a következő műszakot valahogy majd elérem. Közben a kezembe akad (a falon meglátok?) egy szerződést, amelyet nekem is alá kell majd írnom, amiben vállalom, hogy teljesen rugalmasan alkalmazkodom a beosztásomhoz, három műszakban fogok dolgozni. Rájövök, hogy semmivel sem lesz könnyebb, mint jelenleg, mert noha utaznom nem kell majd, de éjszakáznom sokszor, innen nem fogok tudni kiszaladni, ha hirtelen el kell valamit intéznem - és iszonyú a felelősségem, hogy mindig steril legyen a kezem. De mi van, ha bemegy egy apró kosz a körmöm alá és én nem veszem észre? Újabb kézmosásba fogok - és meglátom, hogy a sportszatyrokra különféle koszok ragadtak - nem vihetem így ki őket, hozzájuk sem érhetek, hiszen utána kezet kell mosnom. A sportszatyrok ragadnak, papírtörlővel törölgetem, a zöld gélt már szinte teljesen elhasználtam, szerencsére van nálam két-három DM-es fertőtlenítő kendő, ha elfogyna teljesen. Közben lejár a műszak, visszaöltözöm a rendes ruhámba - mad holnap jobban fog menni - nyugtatom magam.
Kifelé a folyosón látom, hogy milyen szépen fel van újítva minden, egy alsóbb emeleten a falakra Budapest térképeket kasíroztak, hogy az éjszaka kint sétáló, aludni nem tudó betegek könnyen hazaképzelhessék magukat, a földön itt padlószőnyeg van, fűzöld, rajta kis százszorszép- és pitypangmintával, az ajtók úgy nyílnak, hogy ne zavarják a kint sétálókat, a falak mentén polcok vannak könyvekkel és olyan sarkok, ahol le lehet heveredni olvasni, beszélgetni. Büszke vagyok, mert mindezt én találtam ki és én javasoltam a kórháznak - nagyon emberi lett minden, nagyon gyógyító. Rájövök, hogy ez az igazi munkám, én igazából nem is ápolónő vagyok. Egészen vidáman szökdécselek le a lépcsőn - én úgy fogok gyógyítani (a gyógyulásokhoz hozzájárulni), ahogy én értek hozzá, nem steril ruhában ápolónőként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése