A részek és az egész (gasztrofilozófiai probléma)

én: a bőrét miért szedted le? nem is eszed meg?
V.: dehogynem, csak előbb a háját, mert a bőre a kedvencem, az az utolsó falat
én: ühüm... én épp ezért hagyom a csupasz hájat utoljára, magában a legjobb
V.: leszeded a tésztájáról is?
én: le... de azt igazából nem illik, egybe szokás enni mind, csak hogy tudd
V.: tudom, persze, de most úgysem látja senki, ehetjük, ahogy akarjuk

(Á. már korábban befalta saját részét, A. pedig szabályosan szeletel (fentről lefelé) és szomorúan nézi, hogy mi sosem tudunk rendesen enni, együtt a részeket, ahogy való)

Na, de vajon mit ettünk?

Én a könnyebbik utat választom

én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: jó!
én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: jó!
én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: jó!
én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: jó!
én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: jó!
én: szedjétek le a ruháitokat a fregolikról és tegyétek el a helyükre őket!
ők: de már leszedtük!
én: ezeket is? meg ezeket is? meg ezeket is? meg ezeket is?
ők: nem, de azokat nem vettük észre
én: hogy lehet, hogy én mindig megtalálom a ruháitokat, ti pedig nem?
ők: mert te mindig leszedsz mindent... úgy könnyű
én: úgy könnyű?
ők: igen
én: hát szedjetek le ti is mindig mindent
ők: azt is, ami nem a miénk????? na, azt már nem! egyébként is szünet van...

október, november

Számomra mindig a két leg... izébb hónap volt. Természetesen fel tudtam sorolni már óvodában is a megfelelő sorrendben a hónapokat, anyukám egész kicsiként megtanított már arra, hogy a két öklünket összeszorítva a kiálló ökölbütykökből (bizonyára van hivatalos neve, ami valami más) és a bütykök közti hullámvölgyekből egyetlen pillantással megállapítható, hogy melyik hónap hosszú (31 napos) és melyik rövid (30 napos). Öntudatos, büszke februáriként világ életemben úgy éreztem, az a legigazságosabb hónap, hiszen pont négy hetet ölel fel, csak négyévente egyszer szabálytalankodik, akkor viszont olyat tud, mint egyik másik sem. Szóval, mindent tudtam, amit a hónapokról tudni kell. Leszámítva az októbert és a novembert, mert azokat folyton és rendszeresen összekevertem, felcseréltem, hiába próbálkoztam, teljesen összemosódtak, megkülönböztethetetlennek láttam őket.

Ősz, lombhullás, sár, eső, köd, borzongás, hideg, szomorúság, temető, latyak, nagy októberi szocialista forradalom (ez ugye a híres novhét, ünneplőben megyünk, cirkál az Auróra, halomra lövik a népet, hideg van, sötét, kegyetlen a világ) őszirózsás forradalom (mikor is van, ez is novemberben? az őszirózsa melyik? a temetővirág? viaszos, ronda és büdös), halottak napja (szürke temetők, nagykabátok, ismeretlen halottak, krizantémbűz), mindszentek (suttogja a nagymama, lopva bemegyünk a templomba, nincs ám szépen kivilágítva, mint karácsony környékén, nem süt be a nap a színes rózsaablakokon, mint a nyári utazások templomnézéseikor, hideg van és sötét bent is, mit csinálunk itt?), az aradi tizenhármakat már legyilkolták, messze a még téli szünet (őszi ugye nem volt akkoriban), legyen már legalább december, akkor jön a Mikulás, aztán karácsony lesz, izgalmas piros-arany hónap nagy hóeséssel, de ez a kettő itt a fonnyadt alma illatú szeptember, ami még szinte nyár és a végre téli december közt, ez valami borzalmas. A sötétség maga, Petőfi az őszével, hogy szép, mint mindig őneki, jaj, dehogy szép. Jó, a mustot én is szeretem, megyünk a házunk alatti kocsmába (máskor soha, az proliknak való hely - prolik, proletárok, ez vajon ugyanaz vagy más? szegény József Attila is ősszel ugrott a vonat elé, Szárszó bizonyára baljós, ronda hely), a kocsmában ősszel néhány hétig mustot is mérnek (aztán borrá rohasztják, fúj!). Megjelenik a cukrászdákban a gesztenyepüré (mint nyüzsgő kukacok a hó alatt, undorodom, de csak a tejszínhabot nem ehetem le róla, pedig az a rész finom lenne, ami nem ér a masszához) meg a krémest (viszolyogtat, mint egy darab sárga szappan, a tetejét szívesen elkérem, főleg a franciakrémesét, de nem nagyon akarják adni), mi sosem járunk cukrászdába, de ősszel mindig elmegyünk, hogy gesztenyepürét és/vagy krémest egyenek a szüleim, persze, mi is kapunk, csak én sajnos mindkettőt utálom. Mást választani nem nagyon lehet, ez valami rituálé a gesztenyével és a hájszerűen rezgő sárga krémmel, ezeket imádják, a csokitortát legfeljebb néha kapom meg az őszi édességek helyett, mert az drága (vajon tényleg annyival drágább lehetett?) Zuhog az eső, vizes a cipőnk, a nadrágunk (előbb-utóbb farmer), még nem fűtünk, jó, már fűthetünk, de ne tekerd fel jobban, de én fázom. A sült gesztenyét szeretem, néha sütünk vaslábasban a gázon, boldogan rágicsálunk. Az őszi gyerekek mind szomorúak, vélem én, csak nehogy őszi gyerekem legyen, az igazi gyerekek januártól május végéig születnek, a többit inkább sajnálni kell.

Aztán később vörösbort iszunk a sült gesztenyéhez, van sült alma (a sütőtököt továbbra is utálom), koncertekre járunk, filmklubba, nem számít, ha megázom, szép göndör lesz tőle a hajam. Az őszi kertvárosi lombégetés maró, kesernyés (de szeretett) illata a kocsmai cigarettafüsttel vegyül (nem vagyunk prolik, csak hát lázadunk bárhol, bármi ellen), nagylánynak lenni csak jobb, a zsebpénzem krémes helyett hagymás zsíros kenyérre és cigire is költhetem, a heti egy doboz kijön belőle, megtanulok gyufát gyújtani az összezárt markomban, hogy a hideg, őszi szélben is nagylánynak tűnjek. De ez a hatvanegy nap még mindig összefolyik.

Aztán korábbi bonyodalmak és az azt követő félelmek ellenére végül is mégiscsak terhes leszek. Már évek óta nem dohányzom. November harmadik harmadára vagyok kiírva. Sajnálom a gyereket, de persze örülök neki nagyon. Majd kompenzáljuk valahogy, hogy felelőtlenül novemberivé tettük őt, gondolom magamban. A.-nak nem mondom, az ilyen nem racionális dolgokon csak mosolyogni szokott, kedvesen, de némileg gúnyosan is, hogy ilyesmi csak az én fejemben fordulhat meg. Vicces, hogy elsőre a racionalitásom fogta meg, hogy olyan gyakorlatias vagyok (legalábbis ezzel kábított). Mire rájött, hogy cseppet sem, már késő, megszeretett. Nő a hasam, az október aranybarna, sötétbarna, meleg és napsütéses, kirándulni járunk, hihetetlen, hogy hamarosan lesz egy igazi gyerekünk. November közepén is meleg van még, bolyhos, szürkés-borongós, de melegen ölelő vidám hónap. Mire majd a kórházból hazaérünk, súlyos mínuszok borzongatják az embereket, de kit érdekel? Kisfiam van. Én bizony megszerettem az izgatottan várakozó októbert és a nagy boldogságot beteljesítő, kötött pulóveres, kesztyűs novembert is.

Sötétben minden tehén ehető

Ha pizzára tesszük, mindenképp.

Tegnap volt a gyerekek által tervezett és szervezett, általam pedig a sötét süllyesztőbe kívánt (sajnálom, mea culpa, de így éreztem) halloween party. Minden meghívott gyerek eljött (tíz), a többség jelmezben. Á. és V. példásan kitakarítottak előtte (felmosás, porszívózás, még rendet is raktak - nem néztem meg, hová tűnt a sok cuccuk a földről, minden esetre nem voltak látható helyen). A pizzasütést végül is teljesen magamra vállaltam, csak azt kértem, készítsenek mindent a kezem ügyébe. És nagyon egyszerű pizzákat terveztem (paradicsomszósz, kolozsvári szalonna, kolbász, lila hagyma, gomba, bazsalikomlevél, sajt - nem mindegyiken minden, hanem ezek variálása). Olajbogyót nem tettem rá, mert bár mi mind a négyen nagyon szeretjük, úgy figyeltem meg, hogy mindig az történik, hogy a vendégek 90%-a azt söpri le először a pizzájáról, úgy meg kár rátenni. Aztán persze (különösen gyerektársaságban) a söprögetésnek nem szokott vége szakadni, ki gombát nem eszik, ki hagymát, ki sajtot, ki szalonnát, ki kolbászt - de pizzát szerencsére mind, sőt, V. azt mondta, többen is azzal fogadták a meghívót, hogy végre valami finomat ehetnek, mert nálunk mindig finom dolgok vannak (ettől persze hízik a májam).

A tegnapi este igen szép volt, langyos, kellemes, kora őszi, így a gyerekek rávették A.-t, hogy csináljon nekik tábortüzet a bátorságpróba és egyéb programok zárásaként - A. pedig már úgyis rég el szerette volna égetni a mindenhonnan levágott száraz ágakat, gallyakat, vastagabbakat és vékonyabbakat egyaránt, úgyhogy a dolognak minden irányból magas rangú támogatói akadtak - a projekt tehát megvalósult (egyetlen fillér Eu-s vagy egyéb külső forrás nélkül). És a gyerekek a tűz körül óhajtották elfogyasztani a pizzáikat. Én sütöttem, szeletekre vágtam, valaki mindig kivitte tálcán és fél perc múlva hozta be az üreset, hogy még kérnének. Kértem V.-t is, Á.-t is, hogy vigyenek ki egy üres tálkát is, ahová a vendéggyerekek leválogathatják a nekik nem tetsző dolgokat. Nem kell, mondták külön-külön, de egybehangzóan. Hogyhogy? Hová dobálják? A tűzbe? - kérdeztem (végül is megnyugodva, a tűz szépen takarít) Dehogy! - mondták egymástól függetlenül - Még senkit sem láttak, aki bármit is leválogatott volna a pizzájáról, csak falják és követelik a következő szeletet. Mert (bár tudták, hiszen az orruk előtt készítettem) a sötétben mégsem vették észre, hogy rajta van. És ízlett nekik.

És egyébként is annyira jófejek voltak és olyan mosolygósak, hogy aztán már eszembe sem jutott többé bánni, hogy itt nyüzsög ez a rengeteg gyerek, és boldog voltam, hogy élvezik az őszi szünetet és épp nálunk vannak (és ebben nagy szerepe volt az egyik anyukának, aki eljött segíteni és gyakorlatilag végig mosogatott, pakolt (pedig mondtam, hogy nem kell), úgyhogy a buli végére nagyobb rend volt, mint előtte).

És még az jutott eszembe, hogy amikor Á.-val voltam terhes, akkor végighánytam a kilenc hónapot, gyakorlatilag nem volt étel, amire rá bírtam volna nézni (az egyébként imádott fokhagymának a látványától is - úgy értem, ha képen láttam is! - is azonnal rosszul lettem és a fokhagymaszagot több kilométerről csalhatatlanul kiszúrtam - és ez csak évek alatt múlt el! Olyan érthetetlen, hogy miért), a vége felé nagyon ritkán esetleg a sima sajtos melegszendvics. Viszont amikor V.-t vártam, iszonyú éhes voltam mindig. Annyira, hogy a mezőn legelésző tehenekről is az jutott eszembe, hogy beléjük kéne harapni és felfalni négyet-ötöt belőlük (izé.... tízóraira). Végül nem tettem meg, pedig biztosan csinos kis újságcikk kerekedett volna belőle, kis magyar világszenzáció.

Elvarratlan szálak (1.)

Időnként azzal fejezek be egy-egy bejegyzést, hogy no, majd meglátjuk... aztán én általában tényleg meglátom, mert ez a blog nekem a valódi életem szerves része (akár tetszik épp, akár nem), nem csak holmi virtuális kaland, amit át lehet élni anélkül, hogy a dolog veletek is megtörténne - korántsem lebecsülve a virtuális kalandokat, mert nekem például őszintén és igazán fontos sok, a való életben sosem (legfeljebb fényképen) látott, viszont rendszeresen és izgalommal olvasott blogger sorsa, élete, történései, kérdései és megoldásai), és egy csomószor eszembe jut ez-az, hogy az aztán vajon hogy alakult és mi lett (mert nemcsak én csapongok, hanem ti is hagytok ám elvarratlan szálakat) - szóval, például említettem néhány hete, hogy bánatos, kényszerű fektemben textilékszereket kézműveskedek (meg V.-nek kötöttem egy hosszú-hosszú sálat, ami olyan jól sikerült, hogy alig várja, hogy végre hideg legyen - jaj, legközelebb inkább fürdőruhát vagy napkalapot kézművelek neki) - és hogy azokból szándékozom adni a dokinak és a gyógytornásznak. És lefényképezni ugyan nem sikerült a műveket (mert pillanatnyilag nem tudom, hol a gép), de elkészültek és odaadtam. És a doki azt mondta, hogy köszöni, bár nem szokott ilyesmit hordani - aztán egy hét múlva azt mondta, hogy már hordta is, mert épp egy ilyen illett valami ruhájához, bár a lánya azt mondta, kicsit alteres, de szép. A gyógytornász lánynak pedig tegnap adtam oda, és ő azonnal azt mondta, hogy de gyönyörű! Úgyhogy remélem, valamikor majd hordani is fogja.

Én pedig felbuzdulva azon, hogy tetszettek, valamint felbuzdulva azon, hogy nekem is tetszenek, meg még csinálni is jó további termékeket tervezek, amiket le fogok fényképezni. Direkt nektek, ide a blogba, hogy ti is élvezhessétek az örömömet.

Sötét van

És ez nem csak amiatt nyomaszt, hogy vajon hogyan fogjuk legközelebb megtalálni a macskát a fán vagy az ősszel nyíló ibolyát a kertben. Hanem még miért? Hát, nincs egzakt ok... csak jobban tetszenek a hosszabb nappalok rövidebb éjszakával, mint fordítva. Oké, jöjjön a Mikulás (a boltokba már rég megérkezett az öreg csokiember), jöjjön a karácsony, jöjjön szilveszter, új év, vízkereszt és gyertyaszentelő, de aztán legyen végre illatos virágzás, napsütés és tavasz. Sok volt ez a mai szaladgálás, egészséges és fiatal akarok lenni. Nyaff-nyaff.

Fanfárok, dobpergés (lehalkítva)

Szóljanak a Macskamentő tiszteletére!

Szóvalazúgyvolthogymintaztmegisírtam (nagy levegő) hogymegintelveszettavöröscicánk (nagy levegő) éselmentünkmegintkeresniőt (nagy levegő), reménykedve, és ciccegtünk és fütyültünk és én megszólítottam mindenkit, akit láttam az utcákon jönni-menni vagy a kertjében tenni-venni, hogy keresünk egy kis vörös cicát, fél éves, ésatöbbi, ésatöbbi. És volt, aki ismeri és tudja, hogy a miénk, van, aki ismeri, de nem tud róla semmit, csak látni szokta, mások ismernek minket, de a macskát nem, és sokan nem ismerik sem a macskát, sem minket. De mindenki nagyon kedves volt, mondjuk látszott, hogy én botokkal vonszolom magam előre, V. bőg, Á. labdát rugdal (mintegy unottan, de igazából aggódva a macskáért), vagyis látszott, hogy nem hobbiból szólítgatjuk le a népeket (bár itt nálunk félfaluhelyen ez szokás, még az utcán köszönni egymásnak, akár ismeretlennek, az is szokás). Jó nagy területet bejártunk (végül két alegységre osztottan, Á. és V. együtt a labdával az egyik irányba, én meg a botjaimmal a másikba, hogy ne akadályozzam a gyerekeket a gyorsabb haladásban). De végül feladtuk, mert a macska nem volt sehol, én meg már elfáradtam nagyon. Nyugtattam a gyerekeket, hogy majd biztosan hazajön, de csak akartuk nagyon hinni, biztosak azért nem voltunk benne. Aztán mondtam, hogy tegyünk még egy fél kört a hazaérés előtt, hátha.

Az alsó sarkon lakó lány akkor jött ki a kutyájával, kértem, hogy nézelődjenek ők is. Megígérte. Mire hazaértem (100 m), már jött a lány a másik irányból (800 m) integetve, hogy egy utcával lejjebb, jó messze innen ül egy vörös macska és nagyon nyávog. No, megindultunk megint, a gyerekek rohanva, én lassan (de okosan magamhoz vettem egy zacskó macskatápot). Mire az alsó utca közepére értem, már csak V.-t láttam, ahogy felfelé néz valahová és integet nekem. Á. sehol. Vagyis, de, ahogy közelebb értem, megláttam. Először a macskát a cseresznyefa hegyében, aztán a cseresznyefa színeibe öltözött Á.-t is a macskától nem sokkal lejjebb, de jól fent a fán.

A macska nyávogott, bénázott, egyre vékonykább ágak felé mászkált, Á. megfontoltan, de kitartóan mászott a nyomában. Biztos, hogy a miénk? - kérdeztem. Persze, mondták a gyerekek, csak nem tud lejönni. Kinyitottam a tápot és meglengettem a levegőben, hogy a macska szagot fogjon. Láthatóan megörült, hogy ide is utánahoztuk az uzsonnáját, de továbbra is a hajszál vékony ágakon illegett-billegett. Felnyújtottam a zacskót az ideiglenesen lejjebb mászó Á.-nak, aki visszaérve a macska orra felé nyújtogatta azt. A macska lejjebb kúszott végre. Á. kitett egy falatot egy vastagabb ágra és hátrált egy kicsit. A macska addig nyújtózkodott, míg lejjebb csúszott egy szinttel. Megette a falatkát. Á. lassan mászott lefelé, a macska követte. Végül Á. ledobta nekem a zacskót, egy ugrással a macska mellett termett és megfogta, bedugta a kabátja alá és mászott vele lefelé. Immár biztos lehettem én is abban, hogy Ciróka az, mert nem ugrott neki húsz körömmel Á.-nak, amiért elfogta, hanem a kabátján belül hangos dorombolásba kezdett. Aztán a törzs közelébe érve Á. ledobta nekem a macskát, én elkaptam (a macska meg tovább dorombolt). Aztán én átadtam az izgalomtól remegő V.-nek és Á.-t segítettem le a fáról.

Hazafelé Á. vitte a macskát a karjaiban, V. etette közben büdöskés zamatos macskatáppal, én pedig lassan bandukoltam mögöttük egyre jobban lemaradva, mert köszönetet mondtam mindenkinek, aki hozzájárult expedíciónk sikeréhez.

A hazahozott Rókica itthon befalt további három adag kaját, aztán elfoglalta szokásos helyét a fotelban. Én pedig megsütöttem Á.-nak a macskamentők híres-nevezetes süteményét, vagyis meggyes-kókuszos csokis piskótát. Örül ám!

Szerintem nincs itt a vége, mert ha nem ivartalanítjuk hamarosan - ami tervben van, de az én orvosi ellátásom (nem ivartalanítás!) sürgetőbbnek tűnt az elmúlt hetekben - szóval, ha nem teszünk sürgősen valamit, napi rutinunk jelentős részét fogja jelenteni a kamaszodó és egyre kíváncsibb macska felkutatása és rendszeres megmentése.

Tavaszi szél vizet áraszt

Virágzik az ibolya, három szál is kibújt a málna tövében. A macskánk viszont megint elveszett, V. már vörösre sírta nem csak a szemét, de az arcát is. Mit mondhatnék neki? Próbáltam az ibolyákkal vigasztalni, de rájuk sem hederített, sír vigasztalhatatlanul.

a kertben, a konyhában

a kertben madárfészket találtam (talán rigó?), és kipattanni készülő rügyeket, meg aranyló sárga-barna birsalmafát, rengeteg eltenni való birsalmával a fűben és az ágakon

a birsalmákat még nem vittem be a konyhába (bár a gyerekek mindennap összegyűjtik, úgyhogy lenne mivel foglalkozni - csak hát fekve befőzni is nehéz). tegnap brokkolikrémlevest csináltam ebédre, utána pedig bazsalikomos paradicsomos tésztát ettünk sajttal vagy anélkül (vérmérséklet szerint). volt még padlizsánkrém (sütőben sütve is nagyon jó lesz, nem muszáj kerti tűzön sütögetni a padlizsánt) reggelire és vacsorára.

ma pedig igazi vasárnapi ebéd volt, dubarry szelet (ez a felvágós hivatalos neve) ebédre. ez hirtelen kisütött hússzeletekre (most szeletelt csirkemell)  halmozott félig főtt karfiolrózsa besamelmártással leöntve és sütőben pirosra sütve - rizzsel vagy anélkül tálalva. a húst előtte célszerű kissé megsózni és borsozni. tudom, hogy árulnak őrölt fekete borsot, de ha igazán finomat szeretnétek csinálni, akkor jobb frissen őrölni (nemcsak ehhez, bármihez), ezerszer illatosabb úgy (meg persze kicsit csípősebb is). a rizst pedig a karfiol főzőlevével öntöttem fel, ami bizony jó ötletnek bizonyult.

a karfiol azért vicces, mert gyerekkoromban a szagától is irtóztam, el nem tudtam képzelni, hogy lehet megenni, szeretni meg pláne... aztán egyszer egy barátnőmnél laktam hetekig, pénzünk nemigen volt, így azt ettük, amit épp tudtunk - egyik nap például két karfiolt kapott valakitől. mondtam, hogy én utálom, egye meg nyugodtan, de azt állította, ha én kiülök a parkba, míg főzi, szeretni fogom, mikor feltálalja. kipróbáltuk, tényleg így volt. azóta rajongok érte. és mivel a gyerekek is kedvelik, elég sokszor csinálok valamilyen karfiolt (rakott, morzsás, leves, karfiolkrém), de már nyersen is szívesen ropogtatom.

kulturális élményeim

Pénteken MR vizsgálaton voltam. Ezt egy baromi zajos géppel csinálják. Van egy nagy cső, amibe belecsúsztatják az embert mintegy húsz percre, aztán elkezdik dübörögtetni a gépet. Mondták, hogy hangos lesz, de azt is, hogy ki kell és persze ki is lehet bírni. Én nagyon jól bírtam. A csőbe zárva nem jó (de ha arra a gyönyörű, szívszorító sorra gondol az ember, hogy "vak dióként dióban zárva lenni", akkor érdekes élmény mégis), és a hangokat akár szeretni is lehet. Szórakoztatóak. Hogy azt meg hogyan?  Hát, vissza kell révedni az időben. Én amíg tehettem, nagyon lelkesen jártam különböző alternatív és kísérleti zenét csináló zenekarok koncertjeire, például többek közt már jártam a Topo Neurock Társulat koncertjén is. Szóval, csak azt kell képzelni, hogy az egymásnak fordított hangfalak közt ül az ember megbújva, nehogy észrevegyék a rendezők, hogy csak belógtam és nincs jegyem, és hogy én akartam nagyon itt lenni, a műsor végéig kell itt lapulni, úgyhogy jobban járok, ha tetszik, amit hallok. Körülbelül ezt:  http://www.youtube.com/watch?v=rBiViLTmdeY