2013. augusztus 7., szerda

Ezt a mázlit!

Kicsit elvette a meleg az eszemet. Jólesik, én szeretem a meleget, de azért ha lehet, jobban szeretem a kertben vagy egy vízparton, vagy egy erdőben, mint a betonrengetegben. Mondjuk, beton épp nincs a környékünkön. Aszfaltdzsungel, na, az van. Meg évszázados bérházak. Azoknak az árnyékában jobb, mint a melegtől süppedős aszfalton caplatni a napon, de nem az igazi az sem. Szóval, a meleg. Nem mentem ki ebédelni, noha nem is vittem magammal semmit, de nem voltam éhes. Kihasználva a ritka adományt, ebédszünet helyetti lazításként nekiálltam kipakolni a táskámat. Szortíroztam, kidobtam, eltettem, rendeztem. Kellemesen üres volt ma minden. A táskám, az iroda, a fejem. Délután hazaindultam.


A vonatra is alig kellett várni, ülőhely is volt, sőt, klímahideg is (nem úgy, mint a munkahelyemen, ahol forróság), felszálltam, utaztam, leszálltam. Említésre méltó esemény legfeljebb annyi történt az út alatt, hogy felidéztem a MÁV utaselégedettségi szimulációját kérdőívét, amit tök lelkiismeretesen ki akartam tölteni, és végül is ki is töltöttem, bár azon túl, hogy meg lehet majd lobogtatni ilyen-olyan gyűléseken az eredményét, semmi haszna nem lesz, ugyanis kérdőívként ez egy nagy rakás szar (tényleg, sajnálom, hogy ilyen rondán beszélek), de még csak képzett kérdőívszerkesztőnek sem kell ahhoz lenni, hogy feltűnjön: a kérdések és az azokra adható válaszok nyomán nem lehet releváns ismeretet szerezni arról, hogy mi tetszik és mi fáj az utasoknak, nem derül ki, hogy aki elégedett az mivel elégedett, aki nem, az mivel nem... tudom, hogy egy tisztességes kérdőív megszerkesztése némileg több időt vesz igénybe, mint egy ilyen primitív kérdőívgenerátor használata (de ezzel az erővel lehetne gyógyszergenerátorok által javasolt összetevőkkel gyógyszereket készíteni, meg tankönyvgenerátorokkal tankönyvet írni... ja, hogy ez így van? akkor nem berzenkedek azon, hogy a MÁV az utasok elégedettségének mérését így pipálja ki), szóval, szerintem ennél az is hasznosabb lenne, ha néha beültetnék az utasok közé a MÁV illetékeseit, hogy hallgassák és jegyzeteljék, mi a gond a szolgáltatás színvonalával, elég hamar kiderülne, hol vannak a fejlesztendő pontok. Vagy megbízhatnának valakit, aki ért a kérdőívkészítéshez (nem muszáj pont engem, mert engem akár megbízatnak valami mással is). Szóval, így elmélkedtem a vonaton (amivel ma délután szinte elégedett voltam). Aztán leszálltam és az autó felé vettem az irányt. Mert reggel én viszem V.-t táborba, aztán lerakom a kocsit és uzsgyi!

Hirtelen az jutott eszembe, hogy noha kocsival mentem az állomásra, a táskapakolásnál nem találkoztam egyetlen kulccsal sem. Sem a lakáskulcsommal (aha, otthon lóg megint), sem a kocsikulccsal... de az nem lóghat otthon. Táskámban nem volt... vagy mégsem pakoltam ki minden zsebet? A nadrágzsebemben nem volt. Még mielőtt pánikba estem volna, hogy elhagytam a kocsikulcsot, meg is pillantottam. Az autó ajtajában lógott reggel óta. Tudom, hogy öreg autó nem jó autó, de azért végtelen hála öntötte el a szívemet, hogy nem vitte el senki a kocsimat, holott bárki könnyedén megtehette volna. Ott állt reggeltől estig, benne a kulcs és mégsem! Köszönöm, kedves emberek!

2013. augusztus 5., hétfő

különleges akció

Hát, ilyen volt:

 az aranyszoknyás lány


 a fiúk nem szoknyában járnak


 ami a szemnek alig látható: kölcsönmacskát simogatnak



valóban nem porcica


 az aranyhalakat csak néztük


 az iskolamúzeumot is, kívülről - mert zárva volt, pedig idejárt anyukám elsőbe és másodikba...


 hegyek...

 hegyes tűk


 Hegyestű


 Á. elvette a gépemet


 de visszaszereztem - ilyen (is) fentről


 fa, befonva


 ülnek a vadászlesen és a tó helyén növő sást kémlelik


 társasjátékot készítettek és társasoznak



 étteremben várakozunk


 még mindig (aztán viszont nagyon finomat ettünk Köveskálon a Pipacs nevű helyen)


 így kócolt össze a szél


 V.-t is


 A fiúknak nincs hosszú hajuk (hosszú lábuk van - Á.-é is már 39-es!)


 mosdófelszerelés a múltból


a nagymamám nagyon öregen és a nagyapám nagyon fiatalon (a képek nem egy időben készültek!)

Hát, így nyaraltunk képekben.

Bálabontás

Úgy gondoltam, ma reggel még munka előtt benézek a kedvenc turkálómba. Mert úgyis útba esik tudok arrafelé is menni, nem nagy kerülő. Kéthetes kényszerű absztinenciát követően (A. annyira rosszul tolerál bármiféle vásárlást, hogy nem éri meg kockáztatni a nyaralás sikerét) úgy gondoltam, a délelőtt még árnyékos oldalon fekvő boltban eltöltök fél órácskát, átlapozom gyorsan a nyári blúzokat (az új piros ridikülömhöz, meg a zöld-rózsaszín szoknyámhoz keresek valamit), rápillantok a szoknyákra, csak úgy a biztonság kedvéért, és hátha látok egy kósza nyári selyemblézert is.

Úgy sejtettem, hogy reggel kevesebben lézengenek a még hűvös boltban, mint a hivatalos munkaidő után, úgyhogy csábító programnak tűnt a szomorú munkakezdés előtt. Az első bácsit, aki fellökött siettében a szinte néptelen utcán, egyszerű tévedésének véltem, a második, erőszakosan elém kacsázó öregemberről azt hittem, nyilván bolond és némileg rosszul emlékezve olvasmányaira, legyőzendő szélmalomnak képzel. A harmadik, aki a botjával söpört el az útjából, elképesztett. De nem gyanakodtam semmire. Úgy éreztem, jó lesz minél hamarabb a nyugis, néptelen boltban lenni, mert ma megvadultak az öregek a melegtől (de hát örüljünk, hogy példát mutatnak hosszanélésből).

Aztán beléptem a boltba. Hát, tudjátok, ami ott várt... mintha ártatlan kisgyerekként leültem volna a bécsi gyors elé a kavicsokkal játszogatni. Elsöpört, de durván. Vagy százan zsizsegtek a boltban, szaporán zsákokba gyűrve a zsákmányt, nem méret szerint válogattak (nyilván viszonteladók), de mint a motolla, úgy mozgott a kezük a fogassorokon pörgetve a ruhákat. Én még mindig rosszul értettem a szitut, egyedüliként odaálltam a második vonalba,  gondoltam, ha ők lapoznak, én majd nézem, aztán ha odábbálltak, kiveszem a reményt keltő darabot (ha még ott van egyáltalán) - végül is, nem hajt a tatár, ruha van elég, a turkálás mindig is igényelte a jó szemet és a szerencsét egyaránt. "Ne potyázz!" - sikított rám egy nő. "Ne potyázz, a kurva anyád! Más dolgozzon helyette, ez meg meresztgeti munka nélkül a szemét! Én kaparjam ki a gesztenyédet? Inkább a szemedet kaparom mindjárt, ha nem tágulsz innen!" Nem harcolni mentem, hanem szórakozni, elképedve hagytam, hogy szitkozódjon és szótlanul odébb léptem.

És így tanultam meg saját káromon, hogy a bálabontás olyan rituális esemény másoknak, amibe civilként nem jó belekeveredni, legfeljebb ha amúgy is anyáznék épp egy nagyot valakivel. Majd megyek holnap, vagy holnapután, vagy máskor, amikor a profi ragadozók már nem támadnak.

2013. augusztus 4., vasárnap

Ki a magyar?

Meccsnézéshez készülünk, vízilabda, persze. Á. már megfürdött, hajat is mosott, sőt, be is balzsamozta. Az én drága (na jó, nem) és különösen épp fogytán lévő hajbalzsamommal, ami nélkül nem lehet kifésülni a széllel és balatonvízzel előkezelt hajamat. Na, mindegy, mondom. Ki menjen akkor következőleg? (két fürdőszoba van ugyan, de mi csak az egyiket használjuk, nyilván megszokásból, hogy tülekedhessünk)
V. udvariasan: menj te, mamikám, én tudok a meccs alatt is, engem nem érdekel annyira!
Akkor te nem is vagy magyar! Nem vagy magyar! - harsog Á. bunkón (bár sajnálatosan megfelelve a korszellemnek)

Leállítottuk. Ezt mindenki maga hivatott magáról eldönteni, saját kritériumai alapján. Remélem, érti.

Aztán izgalomtól remegve megnéztük a meccset, én lekéstem a bemutatást és az első percet, mert nevelési feladataim ellátása miatt kissé késve indultam fürdeni, V. végül ruhástul aludt el, és bár a meccs végén a nagy éljenzésre felült egy percre, az alkalomhoz illő aranyszoknyában aludta át az éjszakát a vendégágyon. Á. pedig még mindig alszik, pedig lassan indulnánk a strandra, ahol új kalandok várnak...

2013. augusztus 3., szombat

A szuperkánikula reggelén történt palacsintasütés első reakciói

V.. köszönöm, édes mamikám, hogy palacsintát sütöttél nekünk! Milyen kedves vagy! Úgy szeretlek!
Á.: Úgyis kevés lesz, nem fog elég jutni senkinek, tudom, hogy éhes maradok, miért nem többet csináltál?

két közlés, következmény, későbbiek

(1.) Feltettem főni a kukoricát!
(2.) Elmentem hajat mosni!

Következmény (mert valamilyen következménye mindennek van):

a) tiszta hajjal eszem a főtt kukoricát
b) a kádból ugrom ki az égett szagra

Kicsit később (mert az idő mindig múlik):
esszük a sült kukoricát, és ezt hallom: nem szóltál, hogy le kell venni

2013. augusztus 2., péntek

ébredés

Arra ébredtem, hogy csillogóan tehetséges vagyok. Elmentem egy kurzusra, aminek üvegzománc technika volt a neve - megtévesztő név, mert textilfestésről szól, de a festéket kis üvegcsengettyűk formájában árulták, mint az üvegcsillár, úgy nézett ki, kis dróton függtek a szabálytalan kör alakú, színes üvegkorongok. Onnan kellett leakasztani, feloldani (vízben? alkoholban? hígítóban?), lehetett színt keverni és a durva, szőnyegszerű textildarabokra kenni. Tévedésből egy nagyon nagy készletet vettem - azt hittem, akkora az "egység".

Egy velem körülbelül egyidős srác vezette a tanfolyamot, megkérdezte, mikor utazom norvégiába és azt mondta, emlékszik rám kamasz korunkból. Ez jólesett, azt hittem, már mindenki elfelejtette, hogy fiatal is voltam. Én nem tudtam, hogy ki ő, bár felsorolt néhány közös ismerőst. Festeni kezdtünk, olyan szikrázóak voltak a színek, hogy teljesen belefeledkeztem a munkába, nem ecsettel dolgoztam, hanem ujjal, tenyérrel, meg sem kérdeztem, nem mérgező-e, annyira jó volt hajlítgatni, egymáshoz kötni a színeket, új színek alakultak, mint a víz, az ég, az erdő - jaj, csodálatos volt így festeni. A fiú néhányszor odajött, eleinte egyedül, mint bárki máshoz, hogy segíthet-e, később másokkal együtt, hogy ez gyönyörű, amit csinálok, ezt most azonnal el lehetne adni, de azt hittem, udvarolni akar, dolgoztam tovább, mint a megszállott, úgy éreztem, ennél jobb dolgot még életemben nem csináltam, nem érdekelt, másoknak tetszik-e, festeni volt jó. Aztán a tanfolyam (egy egybefüggő nap? vagy hét?) végén házi kiállítást rendeztünk a művekből, akkor láttam csak, hogy az enyém milyen fényesen kiragyog az összes többi közül, nemcsak a méretével (a többiek tenyérnyi, legfeljebb tányérnyi darabokon dolgoztak, én viszont egy ötször hat méteres szőnyeget festettem meg), hanem a színeivel, a csillogásával, a formákkal, minden teljesen egyedi volt és az egész egyben kimondhatatlanul gyönyörű. Felesleges lett volna szerénykedni, látszott, átütően, egyértelműen, világosan, mint a Nap, hogy tehetséges vagyok, hogy erre születtem, hogy ez az igazi életem.

2013. augusztus 1., csütörtök

mikrotúra címszavakban

sámánjogar - egy botra tűzött disznócsigolya,  mert cipelni kell valamit, hosszú botot, lapos követ, úgy könnyebb mászni a hegyre

aztán a tóhoz érve: ez csak fű, ezt utálom a kirándulásban, hogy az ember odamegy és nincs semmi, még hogy tó! mész a semmiért, sosem az vár, amire számítottál (ez Á.)
imádom, hogy mindig van valami meglepetés! ez tiszta susogó sás (ez én)
vadászles, ez klassz! felmásztok? (ez A.)
nézzétek a fák mohos oldalát! arra van észak! hol? nem látom! (ez V.)

de a legjobb dolog mégis a túrázásban: levenni a cipőt a végén
mintha spanyolcsizmából bújtam volna ki
az már nem jó: meglátni a sejtett vízhólyagok mellett a vérhólyagokat is a kis lábujjamon (konkrétan másfélszeresére nőtt így az ujjam)
holnaptól csak nagyon nyitott szandálban járok

aztán még lementünk a strandra, ők vizeztek, én olvastam

2013. július 31., szerda

Menni jó

Na jó, eleinte nem jó, sőt, nyávogtatóan borzasztó. Néma nyávogás persze, az méltóbb. Egy idő után viszont nem áll rendelkezésre külön energia a megszokott szenvedés állandó szinten tartására, lejjebb kell adni belőle, ha menni akarunk. Márpedig az erdő közepén nemigen adódik más lehetőség. Bagollyá változni talán, de a fene akarna ezentúl éjszakánként félig emésztett egérgombócokat köpködni a fa alá a malachempergető száraz fűbe. Akkor viszont menni kell. Menni jó. Felfelé menni jó a térdemnek, csak a fenekem nehéz. Lefelé nagyon jól húz a fenekem, csak a térdem kattog rettenetesen. Mire hazaértünk, a becsípődések egy része kicsípődött, és estebédre illatos sült paprikát ettünk. Bele lehet jönni a nyaralásba, csak elég idő kell hozzá.

Bénázás a piacon

Mire odaértünk, délben, szinte zárva volt már a piac. A piacon öreg bácsi, bácsi előtt paprikák, vicces kódokkal jelölve a ládákon: e.s. cs., e.n. cs., é, é.z., cs.z., és így tovább. Találgattam a kódokat és válogattam enyhén csípős sárgát, édes sárgát, paradicsompaprikát - de az édes zöldnél megakadtam. Mert a többi kilóra ment, volt 200-ért és 400-ért is, meg közte minden más ár is, de az édes zöld darabra ment. Volt százért egyenes és hetvenért is, az göcsörtösebb. Csakhogy én többet akartam belőle egy-két darabnál, úgy meg aránytalanul drágának találtam.

én: mennyit kéne vennem ebből, hogy ideadja ötvenért? - kérdeztem a hetven forintosra.
bácsi: ???????
én: hány darabot vegyek, hogy elvihessem ötvenért? (nem vagyok túl jó alkusz, igazából szégyellem)
bácsi: ?????
vörösre festett öregasszony: mennyi ez a paprika?
bácsi: az kétszáz
vörösre festett öregasszony: és mi a frászért ilyen drága ez a zöld?
bácsi: mert túl könnyűek, nem éri meg 200-ért odaadni
vörösre festett öregasszony: darabra nem viszek
bácsi: kilóját négyszázért viheti
vörösre festett öregasszony: nem kell, drága
én: akkor ezeket kérem (tizet raktam egy zacskóba)
bácsi (leméri): kettőhatvan
én: köszönöm
bácsi: összesen akkor ezernégyhúsz (vettem egy nagy zsák cuccot)
én: A.! fizess légy szíves!
bácsi: viszlát
én: viszlát