majd nem élem túl, ha meghal, hogy így nem lehet élni - aztán túléltem és látom, így is lehet, és árulónak érzem magam, hogy nem haltam bele (miközben néha belehalok), és azt akarom, mosolyogjon rám és dicsérjen meg, hogy jól csinálom, és elsírom magam azon, hogy nevetek és eszembe sem jut, és nem merem megnézni a képeket róla, különösen nem az utolsókat, aztán órákig csak a képeit nézem, és kikérem a tévé és a rádió archívumokból a vele készült beszélgetéseket, aztán megnézek egyet, és látom, hogy már akkor is beteg volt, és haragszom, mert ő már biztosan tudta, tudnia kellett, a haja is milyen, de mi még nem tudtuk, és folyamatosan pásztázom magam, hogy nálam mikor kezdődik, és/vagy rettegek, hogy már elkezdődött, de én nem veszem észre, megtanulok gyorsan néhány új angol szót, és ráismerek, hogy épp ilyen érthetetlenül és fejvesztetten tanult és kapaszkodott dolgokba ő is, és már nem merek sírni mások előtt, mert vádlón néznek, hogy minden fejben dől el, és nem igaz már, hogy nekem három hosszú téli hónap sem volt elég ahhoz, hogy túllépjek végre az önsajnálaton és elfelejtsem az anyukámat
Drága Martine, a hosszú téli hónapok pont nem segítenek, sajnos. Túllépni meg, hát nem is lehet. Még egy "sima" hasnyálmirigy rák után se, (ami egy év alatt elvitte anyukámat), nem egy olyan mérhetetlenül nehéz és évek hosszú során át tartó folyamaton, amit Neked kellett végigcsinálni. Nem tanácsot akarnék itt osztogatni, milyen jogon is, csupán szívből jövő együttérzéssel és szeretettel írom, hogy türelem. De csak sírj, mert anélkül meg még rosszabb. Egy április végi délutánon, egyszercsak a semmiből jött számomra egy érzés, egy gondolat, hogy jé, van saját életem. Nem kell rohannom, intéznem, tennem, amit kell, azt csinálok, amit szeretnék. Akár még a buszra se kell felszállnom azonnal, amire épp várok. Döbbenetes felismerés volt, anyukám halála után kb.4 hónappal. Pedig mögöttem nem volt ilyen szomorún rémisztően nehéz út.
VálaszTörlésÉs elfelejteni? Miért is kellene...
Ölellek
Köszönöm - és nyilván van ebben túlzás, a felejtést senki sem tanácsolta - csak azt, hogy szedjem már végre össze magam (szedem amúgy, de sok darabból állok és sokfelé estem)
TörlésÓ, Martine, akkor és úgy szedd össze magad, ahogy neked az megfelel!! 🌷
Törlés(Nagyon egyet tudok érezni veled, a nagynénéim között egy ugyanígy halt meg egy évtized súlyos dementia után, a második nagynénémnél most kezd súlyosbodni és már mindenhova kísérni kell (pl idegen mosdóban nem találta meg, hogy kell a vizet elindítani) - az anyukám ugyanígy elkezdett most nyelvet tanulni :(((... )
❤️
VálaszTörlésOlelles ❤️
VálaszTörlésDrága Martine, átérzem minden sorod, apukám már öt éve meghalt, de még mindig szinte minden nap eszembe jut. Hosszú idő telt el, míg az intenzív fájdalom és bűntudat (se veled, se nélküled volt felnőttkori kapcsolatunk) lopva csendes sajgássá szelidült. De most már, ha rágondolok, nem az elnyűtt, szenvedő arcát látom, hanem gyerekkorom erős és mindenható apukáját, miközben egyre jobban értem, mi minden formálta őt. Nekem nagyon sokat segített a hipnoterápia és a pszichodráma az elvesztése feldolgozásában.
VálaszTörlés2020. karácsonyán halt meg a nagymamám, engem ő nevelt fel. A mai napig érzem a kezét az arcomon, hullámzóan hiányzik. Most, 4 évvel a halála után van megint egy mélypontom vele kapcsolatban. Éppen a napokban éreztem megint, hogy sírni lenne kedvem ha rá gondolok, mert annyira hiányzik. Három hónap után nem kell jobban lenni, nem kell fejben eldönteni, egy lelkileg egészséges ember gyászol és érez.
VálaszTörlés