Nyári ruha

Miközben állítólag a hét közepére már dübörög a nyár, én még mindig láncot téli ruhát hordok. Nem bízom az idei tavaszban. Folyton fázom, még akkor is, amikor melegem van. Anyukám (és az ő egészségi állapota, gondozása, meg a rendelkezésre álló fedezet) körül ismét hatalmas anomáliák, viharok, kérdőjelek, fellegek - és így tovább - kerekedtek. És én úgy érzem, nem bírom ezt a nyomást. Csak tegnap anyukám gondozója belengette, hogy ő már ezt nem tudja vállalni, a háziorvosa - aki egyszer látta eddig, tegnapelőtt, mert csak néhány hónapja érkezett - ellentmondást nem tűrően közölte, hogy azonnal gondnokság alá kell vonni és otthonba adni, a nagynéném azzal állt elő, hogy szerinte itt az ideje feladnom a munkámat, hogy végre eleget törődhessek anyukámmal. Az ilyesmikre mostanában intenzív fejgörccsel reagálok, ami nem segíti a relaxálást, ellazulást, higgadtan gondolkodást, vagy úgy összességében a túlélést. Nagyjából tudom, hogy anyukám mit tenne. Otthon maradna, mint eddig. Nyilván nem látja be saját állapotát - ez az állapota nagy része, ez a nem belátás. Ettől még szinte biztos vagyok benne, hogy egy demens otthonba beadva depresszióba esne és néhány hónapon belül feladná. Persze így is romlik az állapota, de jobban szeretném, ha az utolsó éveit boldogan töltené, mint hogy azt érezze, hogy kidobtuk a szemétdombra. A munkám feladása nem opció. Nemcsak azért, mert ha megtörténne, sem tudnám nullhuszonnégyben ellátni anyukámat, vagyis kéne gondozó, amire kéne pénz, hanem azért sem, mert a gyerekeim jóllétéért (még ha felnőttek is már) még egy kicsivel több felelősséggel tartozom, mint a szüleimért, meg mert az én koromban (jaj) kipottyanni a mukaerőpiacról meg a szakmából, az felér a nemcsak szakmai öngyilkossággal, de hát basszus, én is vagyok valaki saját élettel, amit nem, nem és nem akarok feláldozni, ez az egy nyomorult, toldozott-foldozott rongyos életem van, szeretném ezt a saját életemet valahogy sajátként megélni (és akkor itt nem megyek bele hosszan a gyerekkoromba és a fiatal felnőttkoromba, de sok tekintetben kiskanállal kapartam össze magam, mire idáig jutottam)

Ha netán tudtok jó - úgy értem, nagyon emberséges, szép (budapesti vagy közvetlen környéki) környezetben lévő, maximum kétágyas, de inkább egyágyas demens otthonról, ami megfizethető, vagyis nem kerül napi minimum 15ezer forintba (érzem, persze, itt már én is röhögök kínomban, hogy ilyen nem létezik) - hát, azt azért írjátok meg. De úgy tűnik, az a sorsom, hogy egész életemben szoronganom kell valamitől. Most attól, hogy hogyan ölöm meg az anyámat - mert bármit teszek, azzal nyilván megölöm. Köszönöm a figyelmet. Valahogy már nem is izgat annyira, hogy a téli gönceimben is fázom májusban.