Én összekevertem, de A. süti a fasírtot a konyhában, én kidőltem a fáradtságtól mára, a nagyszobában fekszem a fotelban. Megjelenik Á.
Á.: ehetek fasírtot?
én: igen, de figyelj, mert akarok vinni a nagymamának és a nagypapának is hármat-hármat, holnap mi is ezt ebédeljük, és örülnék, ha jutna belőle még hétfőre is ebédre, legalább apának, de inkább nekünk is
Á.: ebből?
én: igen, miért?
Á.: ennyi már most sincs, mint amit felsoroltál
én: mennyi van?
Á.: öt
én: öt??? jaj, az hogy lehet? az nem lehet.... mit viszek anyukámnak enni? de hová lett a többi? az nem lehet, hogy annyi húsból csak öt fasírt lett...
(aztán kiderült, hogy A. odébb tette a többit, mert megtelt a tál és nem fért rá több - a ténykleges létszám huszonnyolc volt)
Huhh. Más végre számítottam. Nálunk van egy olyan sztori még kamaszkoromból (mikor nagyon ki voltak számolva az adagok - ami most jól jönne nekem, tegyem hozzá), hogy Anyukám sütötte a fasírtokat, mindenkinek jutott (volna) 2, az ott lévő vendégnek is, aki a friss fasírtokat csak úgy a konyhában beszélgetve mintegy előételként szépen megfalatozta ahogy sültek és kikerültek a tálba...
VálaszTörlés