Mai első álom: A.-val fiatalok vagyunk, lakást bérlünk (valójában sosem), méghozzá az én gyerekkorom színhelyét. Elutazunk valahová, majd vonattal megyünk haza. A vonaton a - teljesen szobaszerű - fülkénkbe beszáll egy nő, de mikor jön a kalauz, kiderül, hogy bliccel. Maszk nélkül van, feszengünk. Segítséget kér tőlünk, mert nincs hol laknia. Kiadjuk neki a félszobát, kézmosási és maszkhasználati kötelezettséggel. Mire este hazaérünk, vagy nyolcan vannak a kisszobában, senki sem visel maszkot. A konyhában felelősségre vonom őket: mutassák a kezüket. Mindenkié koszos - az enyém is a vonatozás után, csak A.-é tiszta. A betolakodók bűnbánó arccal mondják, hogy túl okos vagyok, átlátok rajtuk. Nem tiltakozom, megerősítem, tényleg okos vagyok - mondom. Elküldök mindenkit kezet mosni (csak a mi szobánkon át lehetséges megközelíteni a fürdőszobát) és azt követelem, utána csomagoljanak és menjenek. Én is kezet mosok a konyhában és a maszkomat is felteszem. Elmennek, én szellőztetni akarok - de minden ajtó és ablak egy irányba nyílik, nem tudok kereszthuzatot csinálni, ami kisöpri a vírust. Költözzünk el - mondom A.-nak.
Következő álom: apám kórházban van hetek vagy hónapok óta. Mivel gyűlölöm, nem látogatom meg, de lelkifurdalásom van miatta. Felhívom, hogy vigyek-e valamit. Nem kell semmi. De a bolt, ahol vásárolok, a kórház földszintjét foglalja el, ezért mégis veszek apámnak paradicsomot, mandarint és salátát. Felhívom, hogy lent várom az étkezőben. Kiteszem a salátákat az asztalra, megjön apám, eszünk. Nagyon rosszul néz ki, tudom, hogy meg fog halni. Fel kéne hívnom az orvosát, de tudom, hogy a vírus miatt ez nem lehetséges. Apámat visszakísérem a kórházba, minden nagyon szürke, a kinti idő és a kórtermek is. Kéne valamit adnom vagy legalább mondanom neki. Nem tudom, mit. Félek a vírustól, inkább nem nyitom ki a számat. Végül egy borítékban némán pénzt adok neki és kintről, miután eljöttem, megírom sms-ben, hogy költse el kedve szerint. Persze én is tudom, hogy nincs hol elköltenie és ideje sem lesz már rá.
Ébren: egyre többször döbbenek meg vagy kezdek szorongani filmnézés közben azon, hogy ezek itt nem hordanak maszkot. Már tudatosan kell magam arra figyelmeztetni, hogy akkoriban (tavaly, tíz éve, évszázada) még nem kellett, mert nem volt szükség rá. És hogy majd levehetjük egyszer. Hogy egyszer elmúlik ez a rémálom. És hogy nem (feltétlenül) jön helyette új. Hogy még majd lesz normális élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése