Panaszkodom egy barátnőmnek, hogy nem bírok a szüleimmel, vagyis apámmal, mint döntéshozóval. Akárhányszor hívom, valahová épp indul, vagy épp valahonnan érkezik vagy épp egy járművön döcög valahová. Ma épp kenyérért ugrott be a közeli kisvárosba Budapestre. Mert náluk, a faluban pont olyan kenyeret nem lehet kapni (ez igaz), és anyukám nem hajlandó mást fogyasztani (ez nem igaz). És már nem megy a héten sehová, csak még beugrik holnap a telefonoshoz egy plázába, mert nem sikerült az óraátállítás során anyukám mobilján átállítani az órát. Nem mindegy? - kérdezem. Anyukám már nem ismeri az órát, ezen mit sem változtat, hogy a pontos időt mutatja-e a telefon. Végül (nehezen, de) meggyőzöm apámat. Akkor nem megy az óráshoz, csak a Tiszára, ahol el kell zárni a vizet. De ott úgysem találkozik majd senkivel. Legfeljebb a szomszédokkal. Biztos, hogy te fogsz lemászni a vízaknába? - kérdezem apámat. Nem, dehogy, az ember, aki a füvet is vágja. És akinek ezt is ki kell fizetni. Kérd meg, hogy zárja el a vizet és utald át neki a pénzt - mondom. Ez eddig nem jutott eszébe, mondja. Szeretnék még veletek találkozni valamikor, vigyázzatok magatokra - mondom. De hát vigyázunk - feleli apám - ezért nem is megyünk sehová. Komolyan hiszi, hogy így van. Panaszkodom tehát egy barátnőmnek. Mire a lány azt mondja: Az én szüleim szerencsére már meghaltak. De teljesen megértelek. Aztán döbbent csend támad, a telefon mindkét oldalán, de sűrűbb, fojtóbb, súlyosabb az ő döbbent csendje. Érted, ugye? Hogy nem úgy gondoltam, ahogy hangzott? - kérdezi. Persze - mondom. És tényleg értem. Mert most nagyon is megnyugtató lehet, hogy már nem kell a pokoli, magányos szenvedésüktől félni.
2020. november 6., péntek
Egy soha ki nem mondható mondat elhangzásának rekonstruált körülményei
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
A szüleim fiatalabbak voltak (57 és 60), mint én most, amikor....
VálaszTörlésMuszáj tényleg itthon maradnunk, muszáj még élnünk, mert ha már a gyerekeinknek alig jutott a nagyszüleikből, legalább unokáimnak ne ez jusson.
Itthon maradunk. Kell, ameddig kell, bármilyen nehéz...