Ami hálával tölt el

Béke van itthon, jó nekünk együtt. Volt olyan nap, hogy alig találkoztunk és volt, hogy szinte az egész napot együtt töltöttük. Van lehetőség az elvonulásra és van az együttlétre. Tudunk dolgozni, de tudunk semmit tenni is. Vannak eszközeink, de ott tudjuk hagyni őket. Á.-t már többedjére viszem randizni és hozom haza, ha szól, hogy menjek érte. Szeretem, hogy meg tudtunk így egyezni - én azt kértem, ne békávézzon, ő azt, hogy akkor vigyem el. Én azt, hogy ott sétáljanak, ahol csak a madár jár - ő azt, hogy hadd sétálgassanak kettesben. Elmondhatják, amit szeretnének és nem faggatjuk őket unásig (bár kérdezni szoktam). Anyukámmal skype-on beszéltünk vagy egy órát - jó volt látni. Persze megölelni is nagyon-nagyon jó lett volna - de milyen jó, hogy legalább láttuk egymást. Megmutattam az új rajzaimat és a nagy kupit a szobámban. Jókat nevettünk. Lassan (nagyon lassan), de fogyok. Ültetek, takarítok. Beszélgetek, erőt adok másoknak (de témákat és keretet a beszélgetésekhez mindenképp) - és vannak, akik erőt adnak nekem. Vannak, akiktől tudok kérni, elfogadni, vannak, akiknek én adok. Tudok bocsánatot kérni. Talán lassan megbocsátani is.