ígéret

Ha régen apám megígért valamit, az biztosan úgy is volt. Sok jót sajnos nem tudott sohasem ígérni, inkább csak pofont, nyaklevest, sarokbaállítást, aztán amikor ebből kinőttünk - nem a sarokból persze, mert szép nagy sarkok voltak - akkor extra háztartási munkákat büntetésből, szóval csupa ilyesmiket. Apám persze csak a szépre emlékezik, sőt, hogy ne legyenek akkora hiátusok az évtizednyi különbséggel jelentkező szép dolgokban, emlékszik szerintem sok olyan dologra is, ami meg sem történt (de ami tényleg jó lett volna, ha megtörténik). Mivel nem tisztáztuk idejében ezeket az ügyeket (mindkettőnk alkalmatlansága okán, ő süket volt mások problémáira, én gyáva saját érdekképviseletemhez), úgy gondolom, most már hagyjuk. Ő már nem tudna érvényesen tanulni ebből, sem ereje, sem ideje nincs egy új gyerekre. Én pedig megharcoltam saját gyávaságommal, félelmeimmel, önagresszióimmal (oké, még mindig halálra zabálom magam, ha nem 100%-os minden), a mosolytalansággal is küzdök - már egész jól megy a mosolygás, csak még nem áll jól. Remélem, van még időm a tökéletes arcformám és a törhetetlen optimizmusom kialakítására. Végül is elégedett, sőt időnként még büszke is vagyok magamra, hogy eljutottam onnan, a gödörből ide a hegyre síkságra. Van még feljebb, ebben biztos vagyok - időnként bízom benne, hogy még eljutok oda is. De ha hosszan gyalogolhatok még az alföldemen, az is megteszi.

Szóval, apám a 75. születésnapja után felvidulva azt mondta, hogy sosem gondolta, hogy megéli ezt a kort (és én régebben sokszor nagyon őszintén kívántam, hogy haljon már meg végre, hogy békesség legyen a földön családban - erre nem vagyok büszke, de a tényközlés az tényközlés) - szóval, apám azt mondta, hogy akkor most már a nyolcvanig meg sem állítja semmi. És mivel ha régen apám megígért valamit, az biztosan úgy is volt, én valahogy ezt már komolyan is vettem. És már rég nem kívánom a halálát (sem másét) - így aztán erősen szíven ütött, hogy tegnap (miután ideadta a gyerekeknek szánt Mikulásajándékot és néhány gyerekkori ruhámat, amit most talált meg egy dobozban) azt mondta, éjjel iszonyú légszomjra ébredt. Mintha víz alá nyomták volna. Tátotta a száját, próbálta szívni befelé a levegőt, de az nem jött. Valahogy felkelt mégis, próbált nyújtózni a levegőért - és sikerült is neki, máskülönben ezt nemigen mesélhette volna. De azért énbelém igencsak belém állt a félsz (kellett is ennem valami jó hízlalót a régi mintakövetés nyomán), hogy van még a nyolcvanig két és fél év, azt valahogy már ki kéne bírni... sőt, ha nagyot akarok álmodni, hallott már a világ nyolcvan feletti emberekről is. A napok egyre rövidülnek. Várom a karácsonyt.