Nemzeti ünnepünkön

elhúzunk az országból a picsába Pozsonyba. Nem emberkedni megyünk oda felkokárdázva, hanem lassan már szégyellve, hogy magyarok vagyunk. És közben fáj a szívem ezért az ünnepért meg az uralkodó párt által évtizedek óta megcsúfolt magyarságunkért. Mivel gyakorlatilag a múzeum kertben laktunk, én minden március tizenötödikén ott voltam a múzeum kerti ünnepségeken (hajamba font nemzeti szín szalaggal, és a szívemben büszkeséggel és valódi tisztelettel), aztán vonultunk énekelve át a városon, a Lánchídon, fel a Várba - aztán le... ó, milyen büszke magyar fiatal voltam én akkoriban! Nem azt mondom, hogy az volt a jó világ (bár fiatalnak kétségkívül kevésbé fájdalmas lenni térdben és egyéb ízületekben), mert nyilván nem volt ideális a félig tiltott, félig tűrt ünneplés sem - most azonban évek óta nem tűzök ki kokárdát (csak itthon lifegnek a kis fokhagymafüzérekről mentett szalagok a konyha faliújságán), a gyerekeim sosem élték meg ennek az ünnepnek a (számomra legalábbis létező) fennköltségét. És most tüntetés helyett (azt sem tudom, lesz-e? - de én az elmúlt években már annyiszor erre szántam minden szabad és nem szabad időmet és már muszáj valami szépet és egyben hasznosat is csinálni inkább) -. szóval, elmegyünk Pozsonyba. Az én családom onnan származik, a Gervay ág, híres pozsonyi kalaposmesterek, polgárok, kisnemesek, a város (ezzel a témával foglalkozó kis része) ma is hálásan gondol rájuk, például a Szent Márton templom egyik rózsaablakát ők adományozták a templomnak - és A. családjának is van ott érintettsége, mégpedig a kék templom, amit rokona, Lechner Ödön tervezett. Felmegyünk a várba, mászkálunk a belvárosban, valahol ebédelünk* - aztán hazakullogunk a sötét, hülye, cikis, szutykos, ocsmány plakátokkal teliszart országunkba. 

* mondjuk nyolckor akartunk indulni és V. most állt neki hajat mosni, omg... szóval, lehet, hogy vacsorázunk inkább