Válaszlevél Placidának

Kedves Placida! (alias Robotnyúl, exkollegina)

Mielőtt leveledben rátérnél a lényegre, vagyis hogy szívességet kérsz tőlem, kérdezed, hogy vagyok. Mit mondhatnék mást, mint hogy nagyszerűen érzem magam, hiszen a lehetőségem nyílik rengeteg,  korábban alig-alig vagy sosem próbált dolgot kipróbálni. Korábban a sok munka miatt nem volt, de most van időm arra, hogy álláshirdetéseket olvasgassak reggel az ágyban, ismeretlen cégek honlapjait böngésszem, és naponta minimum három, de inkább tíz motivációs levélben fogalmazzam meg, magamról kellemdús dicséreteket mondva, hogy miért én lennék a legjobb választása a címzettnek az általa meghirdetett (vagy egyáltalán meg sem hirdetett)  pozícióra. Naponta gondolom végig többszempontúan (mátrixba fonva), hogy mely előnyös tulajdonságaim tesznek kiváló takarítónővé,  bankárrá, lovasoktatóvá, élelmiszerbolti eladóvá, karikaturistává a Budai hegyekben, köpőcsőkészítővé, orvossá, kötéltáncossá. Hiszen monotóniatűrésem vetekszik a kalandvágyammal, minden vágyam önálló csapatjátékosként tolni végig napi tíz órát (de akár huszonnégyet is), kézügyességem, kreativitásom, végzettségeim és szakképesítéseim mind csatarendbe állíthatóak a cég érdekében. Rengeteg munkatapasztalattal rendelkezem, de természetesen alig múltam még tizennyolc, a szülést állampolgári kötelességnek tartom, de én magam - esküszöm az élő istenre - sosem megyek el szülni, ha szabadságra küldenek az ajtón, az ablakon vagy a küszöb alatt sunnyogok vissza munkáért esedezve, keresetem nagy részét céges rendezvényeken verem el. Pompás lehetőséget jelent számomra, hogy mindennap szépen felöltözve mehetek el egy-egy egy újabb potenciális munkahelyre, hogy meggyőzhessem esetleg leendő főnökeimet arról, hogy noha nyilvánvalóan okosabbak és magasabban képzettek nálam, én már az első munkaórámban (ha megadatik) átlátom és át is veszem az eddig rájuk háruló terhek 120 százalékát. Már nagyon motiváltnak tudom tettetni magam akkor is, ha rezignáltságomat csak az adott környéktől való undorom múlja felül. Szeretek benézni a különféle cégek kulisszái mögé és részint örömteli  izgalommal tölt el, részint a kacagásig szórakoztat a várakozás, hogy vajon értesítenek-e mindenképp, mint ahogy ígérték - vagy sem. Ezt persze sosem tudhatom meg, hiszen értesíthetnek akár évek múltán is a sikeres szereplésről - és nekem van időm várni. Külön kreatív elmegyakorlatnak, mintegy játéknak fogom fel, hogy különféle listákat szerkesszek, melyekben meggyőzöm magam, hogy miért lesz jó nekem az, ha két-három órát utazom majd oda és vissza egy munkahelyre, ha fizikai munkát végezhetek, ha csak négy órára vagyok bejelentve, de ennek a hatszorosát is végigdolgozhatom egy-egy nap, ha magam választhatom és vásárolhatom meg munkaruházatomat, ha nem kell e máshol csökevényként létező, de itt már modern módon felszámolt kafetériával bajlódnom, ha elvárt a nyelvvizsga, de természetesen sosem kell megszólalnom semmilen nyelven (sőt, jobb, ha magyarul is befogom a szám). Jól vagyok, mert mindennapjaim során mostanában nem nyomaszt, hogy megalázóan keveset keresek és hogy nem becsülik meg a munkám, hiszen nem keresek semmit és nincs munkahelyem, ahol lenézhetnének. Különösen örülök, mert ráérek délelőtt járni boltba, ahol zsúfoltságmentesen nézelődhetek - és nem csábít el semmi hiábavalóság, mert a minimalista életszemlélet jegyében a pénztárcám és a bankkártyám egyaránt üresek.  Kedves Placida! Örülök, hogy lassan másfél hónappal azután, hogy kebelbarátnőid, Nyuli és Nyenyerke ellehetetlenítettek közös munkahelyünkön, megkérdezted hogy vagyok (látod, kimerítően és nyomtatás esetén a tintapatront nem sajnálva válaszoltam) - és természetesen örömmel segítek határidős munkádat színvonalasan megírni saját korábbi anyagaim felhasználásával. Ja, nem. Igazából nem vagyok jól.