2018. május 15., kedd

Nincsenek szavaim

De persze vannak, hiszen a sírást nem látjátok, én pedig valahogy ventilálni vagyok kénytelen. Elfogy körülem a családom. Apai rokonságom nincs, sosem igen volt. Apám egyke, az apja '56-ban elment Amerikába. Ment volna apám is, de elkerülték egymást. Maradt itthon a nagymamámmal és annak özvegy nővérével. A bátyjuk már korábban meghalt (Jóskának hívták, egyszer egy meleg nyári napon kimelegedve lehajtott egy hideg sört, ezzel leforrázva a tüdejét - legalábbis a nagymama így mesélte - a tüdőgyulladásba pedig néhány napon belül belehalt. Pedig milyen fess, erős ember volt! Mint apád! - szokta volt mondani szintén a nagymama, míg élt, de az már rég volt)  Ötéves voltam, amikor nagymama nővére, Kemama meghalt - Borbálának hívták, kedves volt és szelíd. Egy napon, nem sokkal azután, hogy egy belvárosi fürdőszobás lakásba költöztünk a szoba konyhás komfort nélküli lakásunk után, Kemama bement a fürdőszobába - de kijönni nem tudott többé. Talán agyvérzést kapott, talán elcsúszott a kádból kiszállva, mindenesetre hiába szólongatták, nem felelt, mint kiderült, kómában feküdt a földön. Apám egy vasfűrésszel a riglit levágta, a mentők Kemamát elvitték és onnantól kezdve a felhők mögül kukucskált ránk - mondta szintén a nagymama, de én hiába meresztgettem az akkoriban még szürkés kék szememet, sehogy sem láttam. A temetésre nem vittek el, mert az nem volt gyereknek való. És hiába kérdeztem, azt mondták, most már inkább erről ne beszéljünk. Úgyhogy onnantól csak rajzoltam, még évekig, temetőket,  kereszteket Kemama felirattal, a mosolygó napocskát félig takaró felhőket, ahonnan nem mosolygott senki. Volt még a nagymamának egy anyai nagynénje, Mariska néni és annak három gyermektelen gyermeke, nagyanyám három, vele közel egyidős unokatestvére, Etus, Manci és Gyulus. A három öregember mindig együtt érkezett Mariska nénivel, aki már közel járt a százhoz. Aztán meghalt Mariska néni, a három gyerek meg úgy elkanászodott, hogy elkezdték elhordani szellemileg egyre inkább leépülő nagyanyám földi javait. Apám akkor (akkor is, mert ez napi szokása volt) nagyon felemelte a hangját, aztán visszavette a lakáskulcsunkat Gyulától és többé nem hallottunk felőlük. Pedig én kamaszként szívesen hallottam volna arról, hogy ránk szállt mesés gazdagságuk, egy Móricz Zsigmond körtér közeli lakás és egy budafoki telek - de úgy tűnik, másokra szállt, nagyanyám egykor elhordott földi javaival együtt.

Az anyai rokonságom viszont szerencsére volt és van. Anyai nagyszüleimet mindkettejüket hosszan ismerhettem, nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhét voltam. Nagy sokk volt, mert nem számítottam rá (melyik tizenhét éves számít ilyesmire?) és addig-addig halogattam a kórházbéli látogatást (szerelmes voltam és úgy éreztem, az fontosabb), míg egyszer csak azt nem mondta anyukám, hogy már nem tudok többé bemenni, mert nagyapa meghalt. Szívesen mondanám, hogy örök életemre megtanultam, hogy mi prioritás és mi nem az - de nem, még több ezer rangsorolási hibát elkövettem és követek el azóta is. Nagymamám, a Mamika szerencsére még sokáig élt - de a temetésére nem tudtam elmenni, mert karácsony előtt temették néhány nappal, farkasordító hideg volt és én az újszülött Á.-val voltam épp a gyermekágyas időszakban.

Anyukámnak három testvére van, mind lányok. És ha nagy összcsaládi rendezvények őszinte bánatomra nem is voltak szokásban gyerekkoromban, külön-külön mindegyikükkel jóban voltunk és vagyunk. Kilencen vagyunk unokatestvérek, hat lány, három fiú, köztem és a legfiatalabb közt tizenkét év van. A hármat leszámítva mindannyiunknak vannak gyerekeink - ha nem is egyidősek ők sem, de korban nem túl messzi egymástól.

Földrajzilag viszont egyre tágul a család. És lehetne persze örülni annak, hogy így majd még több helyre mehetünk rokonlátogatóba nyaralni - nem örülök. Egy nagynéném már lassan ötven éve külföldön él, Olaszországba ment férjhez. Lánya, az egyik unokatesóm felnőttként munkát keresve költözött el Írországba, majd költözött át Spanyolországba - és nyilvánvalóan nem megy többé sosem haza, csak látogatóba. Aztán egy unokahúgom még tizennyolc évesen, érettségi után átkalandozott Ausztriába, aztán szerelmes lett, aztán mostanra van egy osztrák férje és négy osztrák-magyar gyereke. Jó rég ment el először, nyilván nem fog hazaköltözni sosem. Ausztria nincs messze, néhány évente találkozunk. És hát van telefon, messenger (meg a blog - helló!). Aztán a lányok közül a legkisebb elhúzott világot látni és az elmúlt közel húsz évben már Londonba megy haza. Aztán a legkisebb fiú is elment tavaly Berlinbe. És most beszéltem azzal az unokatesómmal, akik néhány utcányira laknak tőlünk, vele van a legélőbb személyes kapcsolatom. Az utcán időnként összefutottunk jártunkban-keltükben, ha a gyerekek itthon maradtak egyedül, azt mondtam, hozzájuk bármikor becsöngethetnek, ha nagyobb is a korkülönbség, a gyerekeink azonos oviba és iskolákba jártak - most is a felvételi miatt hívtam, hogy sikerült-e a középsőjének. Sikerült, de már be sem íratják, augusztusban már nem Magyarországon kezdik a gyerekeik az iskolát. Nem szórakozásból mennek ők sem - bár mi sem szórakozásból maradunk, az én szüleim már nincsenek itt hagyható korban és állapotban. Végtelenül, mélységesen, nagyon szomorú vagyok.

4 megjegyzés:

  1. Egy hasonlóan szomorú történetet tudnék írni, a saját családomról, a maradókról, akik nem mennek sehová és felőrlődnek a kilátástalanságban de annyira, hogy pokollá teszik a családjuk életét és végül alig 45 evésen a vonat alá ugranak. A feszengő papról, aki nem tud mit mondani az elhunytról, mert rosszat nem akar, de jót meg nem tud, ezért a gyászbeszéd üres frázisokból áll. A családról, akik az évekig tartó terrorban olyan kérget növesztettek, hogy már egy könnycsepp sincs. Irigylem azokat a családokat, ahol elindultak, nem a nyaralás miatt, a perspektíva miatt.

    VálaszTörlés
  2. Magyarország ma nem az a hely, ahol nyugodt szívvel növeszt családot az ember :(

    VálaszTörlés
  3. Helló!
    Mit is olvastam...?! 😯

    VálaszTörlés