tegnap egy punk koncerten tombolt ücsörgött, mert kinyiffant térddel nem lehet ugrabugrálni. És sima szénsavas vizet ittam, mert fájdalomcsillapítóra nem lehet alkoholt, még ha csak sör is lett volna a választottam. Így is jó volt. Mert én minimum havi egy alkalommal felírnék magamnak egy olyan programot, ahol csak a koncertfények villognak fekete leplek előtt, a színpadon valaki dobol, valakik gitárhúrokat tépnek, valaki többnyire artikuláltan üvölt, a döbbenetes, dübörgő hangerő a talpamon át elárasztja az egész testemet, nemcsak rezeg, de hullámzik levegő a hangoktól, és felemel, megtart, és jobb esetben ugrálhatok is, rosszabb esetben csak totális hangerőn énekelek én is, szerencsére nem hallja senki, mert mindent elnyom a vezérzaj - de én ebben teljesen felolvadok, kisöpri az agyam káros, szorongó, öregedő részét, marad a flow. Nem először sajnálom, hogy nem lehettem punk énekesnő (mondjuk sosem volt meg bennem hozzá a bátorságon túl a nyers hangerő sem, márpedig sajnos az engem jellemző hülye kisegérhangon a dolog nem elég ütős - mondjuk bátorsággal a dolog egy része kipótolható lett volna). Ha sikerül kievickélnem az álmosságból (amúgy nagyon jól aludtam), azonnal elkezdek csomagolni, mert indulunk játszani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése