Tegnap sétáltam egy kicsit a belvárosban, többek közt a régi házunk mellett is - és bementem. Nyitva volt a nagykapu és az a kisebb is, amit alig huszonéve tettek zárhatóvá. Tárva-nyitva volt, a kiírás ellenére, hogy ne, mert bármiféle gyanús alakok besétálhatnak. Felszólításnak vettem, mintegy. És besétáltam, minden gyanúra okot adó küllememmel együtt. Fagyit nyalva (ez volt az ürügy a belvárosi sétára a végzendő dolgom előtt). A rút barnára lekent postaládán a lecsavarozott névjegytartóban máig apám neve áll (úristen, hogy utáltam, hogy mindenhová egyedül az ő neve volt kiírva! postaláda, ajtó - mintha mi nem is léteznénk - aztán később anyukámé is kikerült, filccel a fémre, a miénk soha) - és minden egykori lakóé kint van, bár mindenhol öntapadós címkékkel aktualizálva a ládikák tulajdonjoga. A liftet eszembe sem jutott lehívni, kulccsal működött egykor, az nekünk nem járt. Az elsőre nem is kellett. Felsétáltam a lépcsőn - negyvennégy fok. Máig ez a lapos, elnyújtott forma a kényelmes lépcsőméret. Egyszer leszökelltem rajta, karácsonyi vásárba indultunk volna a barátnőmmel. Az utolsó fokok egyikén kifordult a bokám, ráestem. Percek alatt dagadt háromszorosára. Anyukám a hátán cipelt át a sebészetre, hat hét gipsz, Krakkó járógipsszel a karácsonyi szünetben. Varrtunk rá egy régi bélelt dzseki ujjából mosható, meleg vízhatlan cipőt. Kék külső okker béléssel. Fent az ajtó újrafestve - de újrafestve is ismerős. Még megvan a kulcsom, amit hétévesen kaptam hozzá. Persze biztosan volt zárcsere azóta. A postaládán biztosan nem. Megvan az a kulcs is. Elnyaltam a fagyit az emeleten nézelődve. Láttam a szomszéd Gézukát az ablakon át - régen mindig ő szaladgált odakint, mi meg bent hallgattuk, ahogy lármázott.
Kint jutott eszembe, ahogy kiléptem a kapun, hogy állt épp a ház előtt egy dupla telefonfülke. Ott álltam épp és telefonáltam, amikor beleszaladt a fülkébe egy autó. Iszonyút csattant, kiesett a kagyló a kezemből. Az ajtó fémkerete kinyithatatlanra nyomódott. A vezető kiszállt a kocsiból, körbejárta az autót, káromkodott a sérülést látva, aztán visszaszállt és elhajtott. Engem a járókelők szabadítottak ki az ideiglenes zárkából. Onnantól kezdve igyekeztem a másik oldalon álló fülkét választani, távolabb az érkező forgalomtól.
Ne mondd! Jó jelenet! be kéne tenni egy klipbe... horror, amúgy. Engem egy busz ütött el, minek állt ott? kérdezte a sofőr, mikor szóvátettem.
VálaszTörlésKéknyúl
Lélegzetvisszafojtva olvastam mint egy jó novella kezdetét.
VálaszTörlésÉn is szeretek visszamenni a régi lakóhelyeimre és ott ácsorogni. És a háton cipelés is ismerős, engem Anyukám biciklin tolva majd hátán az emeletre felcipelve vitt be dolgozatot írni amíg fekvőgipszem volt heteken át, mert a dolgozatot nem lehetett megúszni.
Nem tudom Anyukám hogy szökött el a munkából (vagyis de, egyszerűen elszökött) és nem tudom ma mit tudnak tenni a szülők hasonló esetben.