Mit utálok a gyerekeimben?

Semmit. Na, ennek fussunk neki még egyszer! Mindent. Öööö.... még nem teljesen... vagyis azért nem mindig... vagyis, hát igazából... szóval... azt, hogy suttyók.

Én nem szoktam használni ezt a szót mert eddig semmi okom nem volt rá, de most valahogy eszembe jutott és kibukott belőlem. Egy régi barátnőm használta nem olyan régen a saját gyerekei jellemzéséhez, és akkor én teljesen elhűltem. Hogy na ne már! Azok az édes kis bébik gyönyörű gyerekek alig egy-két évvel idősebbek az én gyerekeimnél, az anyjuk egy született finom lelkű vert csipke egyenesen Brüsszelből (művészettörténész - hát gondolhatjátok) - és hogy hát akkor mi az, hogy suttyók*?

És az van, hogy az én suttyó gyerekeim (főleg Á., de hogy őszinte legyek, V.-t sem kell nagyon félteni az ilyesmiktől) hetekig napokig rohadnak fürdés nélkül ugyanabban a pizsamában napi 24 órán át, csak esznek, de nem főznek és főleg! nem mosogatnak, szanaszét hagynak mindent - de úgy értsétek, hogy tényleg mindent! Ami valahol kiesik a kezükből, az azután pontosan addig ott is marad, míg véletlenül odébb nem rúgják, vagy amíg fel nem szedem utánuk igazából csak azon csodálkozom, hogy a használt vécé papírjaikkal eddig mindig beletaláltak a vécébe, Á. éjjel négyig is fent van - délután kettő előtt viszont nem kel fel, egész nap a telefonjukon, tabletjükön, gépükön, olimpián, vagy a legrosszabb esetben egy könyvön lógnak, és van pofájuk megkérdezni, hogy mikor veszem meg (én, aki dolgozom!) az iskolás holmijaikat, többek között Á. százötvenedik körzőjét (hogyhogy miért kell? mert nagyon rég nincs körzőm... miért, honnan lenne? azok már rég nincsenek meg - húzza a csodálkozástól magasra a szemöldökét). V. körmei méteres hosszúak, türkiz színűek és koszosak - és amikor szólok, hogy használja a körömkefét ezt válaszolja: még örülhetsz, hogy én vagyok a gyereked Mire én (amúgy örülök, mert még emlékszem, milyen cukik voltak) hülyén nézek, mire ő közlik, hogy becsüljem meg (sic!), hogy nem hosszú és színes műkörmöket csináltat a zsebpénzén, mert a volt osztálytársai már tavaly év közben is úgy nyomultak. Mire nekem muszáj röhögnöm, ami pedagógiailag talán nincs a kőbe vésett nevelési eszközök közt, de legalább felszabadít valamennyit a bennem felgyülemlett feszültségből - V. viszont vérig sértődik. Ezúttal legalább tudom, hogy min, mert a napi több száz sértődés okáról, eredetéről, pláne feloldási lehetőségeiről gőzöm sincs.

Legközelebb az öreg szilvafáról lehullott szilva és az öreg emberek gondolatainak párhuzamáról írok majd nektek, az sokkal szebb lesz.

* közben eszembe jutott, hogy lehet, hogy náluk nem súlyosabb az ügy annál, mint hogy a gyerekek eltartott kisujjal fogják az ezüstkanalat, miközben az Operaház különtermében fagylaltot nyalogatnak