miről beszélek, amikor*

például a nem elég jóságról beszélek?

Arról, hogy magamat, a saját értékrendem szerinti dolgokat nem vállalom fel, nem teszem meg - mert van könnyebb út, másik, majdnem olyan, elég hasonló, az sem rossz... csak nem az, amiről tudom, hogy tennem kéne. Nem másokhoz képest nem vagyok elég jó, másokhoz képest (vannak olyan mások, akikhez képest) nagyon jó vagyok. Meg vannak olyan mások, akikhez képest nagyon nem (és pont anyukám és pont A. például pont ilyenek - és szerintem V. is pont ilyen lesz - és Á. meg inkább olyan, mint én, pedig iszonyat tehetséges - de ugyanolyan lusta (restségre és nyígásra hajlamos), mint én). És mindig meg lehet magyarázni (vagyis én többnyire meg tudom, mert abban például elég jó vagyok), hogy miért jó kicsit másképp is, mint ahogy igazán jó lenne. Hogy miért és hogyan befolyásolnak(tak) a körülmények, hogyan térítettek el a legjobb szándékom ellenére is a valódi úttól - és ezek eléggé hihető dolgok, meg vannak eléggé erős körülmények, szóval, könnyen ki tudom magyarázni magam sok dologból. Még magam előtt is sikerül olykor (valójában sokszor), és ez olyan megnyugtató tud lenni. Az a baj, hogy azért a lelkem, a szívem, az eszem mélyén pontosan tudom, hogy nem úgy csinálom a dolgaimat, mint ahogy én elvárnám magamtól. És nem megnyugtatóak a "jaj, biztosan túl magasak az elvárásaid, maximalista vagy" típusú megjegyzések - mert sajnos tudom, hogy nem igazak. És még az is lehet, hogy iszonyatosan önzetlen (nem), kreatív (nem), vicces (nem), tehetséges (nem) stb. vagyok - szóval, tényleg bármit lehetne idetenni, és ha elég nagyképű vagyok (az vagyok), akkor még azt is mondhatom, hogy az átlagnál vagy a többségnél vagy sokaknál vagy másoknál (mindig az aznapi nagyképűségi indexemet alapul véve) jobb vagyok különféle dolgokban. Csak sajnos az semmit sem számít, mert az általam megélhető legjobb életet kéne élnem és az általam adható legjobbat kéne adnom azoknak, akik tényleg fontosak (vagyis egyáltalán nem az számít, hogy másokhoz képest hogyan élek és mit adok) - és nem tudom nem látni, hogy a saját valódi utamról térek le folyton más, elsőre vonzóbb, könnyebb, népszerűbb, egyszerűbb (stb) utak miatt, de semmit sem számít, mit gondolnak erről mások (például ti - sajnálom, de ez van, még akivel ismerjük egymást, azzal is kevésbé ahhoz, mintsem ez megítélhető lenne), ha egyszer én tudom (és tudom), hogy nem úgy élek, ahogyan élnem kéne (nem kell megijedni, nem vagyok titkos terrorista vagy egyéb szörnyeteg) - de sajnos a mindig kis eltérések szépen** összeadódnak - és akkor borul a nyakamba minden gyengeségem, vétkem és bűnöm, amikor valódi helyzetek jönnek (nem blog és nem egyéb jópofizás) - pedig épp az ilyen helyzetekben kéne nagyon biztosnak lenni abban, hogy megtettem minden tőlem telhetőt. És nem.


* és itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismét belinkeljem ezt a könyvet
** gusztustalanul és fenyegetően