köszönöm a kedvességeteket, jólesik, igazán. azt hiszem, sosem fogom tudni elmondani, milyen iszonyatos fájdalommal és félelemmel tölt el anyukám betegsége, hogy milyen (igen, tudom, teljesen felesleges) lelkifurdalásom van minden valaha lemondott közös program, minden kis hülye késlekedés, minden nem eléggé odafigyelés miatt (nem, nem voltam gonosz, de nem voltam elég jó sem - és azt hiszem, nemcsak hozzá, senkihez sem) és nem pótolható, sem azért, mert elmúlt, sem azért, mert valószínűleg én nem vagyok elég jó. sem hozzá, sem másokhoz, sem magamhoz. és bőgök az utcán is, hiába minden fogadalom, hogy nem fogok.