alacsony cukortartalmú történet

Megint utazom. Nem én vezetek. Hárman megyünk, én hátul ülök (önszántamból). A GPS szerint is jó órával később indulunk, az én számításaim szerint még korábban kéne - de hát nem én vezetek. Ha én vezetnénk, két órája indultunk volna. De nem én vezetek, sőt, nem is elöl ülök. Elöl a hímsovinizmus utazik több testbe zárva. Röhögnek. Kikapcsolják a GPS-t. Nekem ne dumáljon ez. Pláne női hangon. Rosszabb, mint egy feleség. Amikor azt mondja, túl gyorsan mész. Egyáltalán, miért tegez? Röhögnek. Nem szólok, hogy a GPS hangja és stílusa átállítható - nem mintha épp ez számítana. A záróvonal sem számít. Röhögnek. Bocsánat, vidéki vagyok! Azt mondják, majd ezt mondják. Vagy hogy nő. Szőke nő! Nyerítenek. Átlagban százötvennel nyargalászunk az autópályán, már másodjára nem megyünk ki a kijáraton, ahol kéne. Pedig késésben vagyunk, igaz, már csak negyven perc. Következőn ki, út felett át, következőn be. Megint túlmentünk. A kurva életbe! Mindig muszáj épp előznünk, amikor jön a kijárat, így nem vesszük észre. Én észreveszem, de nem én vezetek. És Lehalkított GPS sem vagyok, sem feleség. Csak kicsit félek. Végül megtaláljuk az utat. Kétszer egy sáv hepehupa. Sebességet váltunk, már csak százhúszas a tempó. Nem sok hiányzik hozzá, hogy az előttem ülő urat nyakon hányjam. Kanyaronként kétszer. Végül megérkezünk, az előadásunk kezdete után harminc perccel. Mi nem tudunk késni, nélkülünk nem kezdik el. Röhögnek. Vidékiek vagyunk. Ja, nem. Vidéken vagyunk. Röhögnek. Kiszállunk, a gyomortartalmam visszarendeződik. Nincs semmi gond, még csak három korty vizet ittam, a többi csak a rossz természetem, az epe, az türemkedik kifelé. Kapok még vizet. Kávét? - kérdezik. Köszönöm, jöhet, ráérek, a hímek kezdenek. A kávé termoszból jön, már reggel hatkor lefőzték a tiszteletünkre. Köszönöm. Szörnyű a szaga és az íze is. Kaphatnék hozzá egy kis tejet? Tej nincs, valami fehér porunk van. Oké, legyen a fehér por, bevállalós vagyok. Kapok a csésze kávém mellé egy csészényi fehér port is, műanyag kiskanállal. Veszek belőle, a kávémba tolom. Kivilágosodik tőle. Belekortyolok, rettenetes. Csak remélni tudom, hogy lisztet kaptam és nem mondjuk műtrágyát, esetleg gyom- vagy patkányirtót. Pogácsa is van, reggel még meleg volt. A fehér porból süthették azt is, univerzális lehet a fehér por. Megköszönöm. Udvarias vagyok. Kimegyek járni egyet, míg az első beszél, hozok egy kólát. Állítólag a jól lehűtött változat jó hányinger ellen. Ez sajnos inkább langyos, meg is mondják a boltban, hogy miért: nincs vevő. A szemközti iskolában tavaly száztizennyolcan érettségiztek, idén negyvenheten. Nincs vásárló, nem éri meg üzemeltetni a hűtőt, a húspult is sokat fogyaszt. Egy rúd párizsi, egy fél tömb trappista. Visszamegyek, egy pohárba hideg vizet engedek, rátöltöm a langyos kólát. Hideg és finom. Mire én következem, már nem szédelgek. A nők szőlőkötöző raffiából kötött mellénykékben üldögélnek, a férfiak felgyűrt ujjú kockás ingben. Szépen bólogatnak, köszönik, hasznos, amit mondtam. Az ebéd finom, úgy látszik, elfogyott a por, muszáj volt zöldségeket is felhasználni. Interaktív fórum, kérdeznek, válaszolunk. Szeretnek minket. Visszafelé nem sietünk, nem kell kapaszkodnom, el is alszom hátul. Arra ébredek, azt mondják, nem tudunk továbbmenni, mert valami nagyon ég. Szimatolok, nem érzek füstöt. Kint éghet valami. Lekanyarodunk a pályáról, nem látok füstöt sehol. Biztosan a rádióban hallották. Benzinkutat keresünk. A benzinlámpa ég nagyon, még hat kilométer van alattunk. Elérjük a kutat, iszunk tankolunk. Hazaporoszkálunk százhússzal. Kedden találkozunk. Holnap nem mennék - mondja F. - szét kell teríteni a kertben a trágyát. Én is otthonról dolgozom, mondom, itt is van mosnivaló - írni meg tudok itthon is.