Hogy folytassam a korábbi gondolatmenetet: amíg a gyerekeink kicsik voltak, irtó óvatosnak kellett lenni, nehogy észrevegyék, amikor feldíszítjük vagy leszedjük a karácsonyfát (mert nálunk az is a titok része volt, hogy hogyan kerül hozzánk, majd hogyan tűnik el) - ma délelőtt viszont simán leszedtük A.-val kettesben úgy, hogy egyik gyerek sem dugta ki az orrát a szobájából a fabontás alatt (sem az ebédfőzés alatt, sem a mosás és teregetés alatt - úgyhogy aztán amikor előjöttek enni, akkor elárasztottam őket tennivalókkal - ez pedagógiailag nyilván nem túl célravezető, de teli hassal békésebbnek mutatkoznak és csökken az ellenálló-képességük - pláne, ha sütemény is volt az ebédhez (és most szerencsére volt, mert szerencsére megtaláltam egy hatalmas marcipános gyümölcskenyeret, amit apám hozott még Mikuláskor Bécsből, én meg eldugtam)
Évek óta mindig próbálkozunk azzal, hogy felgyújtsuk a karácsonyfát - nem a szobában, hanem a kertben szerettünk volna mindig hatalmas tüzet rakni, mintegy búcsúzóul a tűlevelekből és a kisebb ágakból (a nagyobbak és a törzse a nyári bográcsozásainkat támogatják jelenlétükkel) - de eleddig soha nem sikerült. Úgy tűnik, a mi karácsonyfáink alig éghetőek.
Közben pedig A. egy barátja azzal szédít minket, hogy ő minden évben beáldoz egy vászonlepedőt: abba köti batyuba a letűnt karácsonyfa darabjait, meggyújtja az egészet, majd vízre teszi a Dunán - és az elég, míg úszik lefelé a vízen.
Szóval, ma leszedtük (korábban, mint szoktuk, mert általában a szülinapomon még állni szokott) - aztán A. kivételes sikerrel járva nagy tüzet rakott az apróbb részeiből a havon - ha lenne nyitva bolt vasárnap, elszaladtam volna egy kis szalonnáért, hogy legyen mit sütögetnünk, így csak egy kis forralt boros teát ittunk a tűznél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése