Egy szép nap

A múlt héten volt egy (több, de én csak az egyikről írok most) nagyon-nagyon hideg reggel, sütött ugyan a nap, de belefagyott a tekintet a szemembe, és szilánkosan szúrtak saját könnyeim (nem sírtam, csak a hideg miatt könnyeztem), és halált megvető bátorsággal botorsággal meneteltem az utcán, nem nézhettem ki nagyon fennkölten, mert ilyen hidegben bedugul az orrom, a számon kezdek levegőt venni, de azt nem akarom, mert a torkom azonnal vörösen jajdul, ezért próbálkozom mégis az orrhasználattal - az viszont teljesen reménytelen, nem jut át rajta a levegő, már kékülök, szederjes vagyok - és kétszáz réteg ormótlan ruhában vonszolom magam tovább, immár jelentősebb mennyiségű oxigén nélkül - nem ragozom tovább, rettenetes. És akkor, amikor már kora reggel úgy gondoltam, hogy közel van a világ vége (és még örültem is, mert az állomás még iszonyú messze volt, és legalább valami legyen közel) - és akkor megláttam a mínusz tizenhárom vagy hány fokban egy... két...sőt, egyenesen néhány!!! kupacban a virágzó hóvirágokat. Hihetetlennek tűnt, hogy bármi is életben maradjon, aminek lágy szára és gyenge kis virága van - de ezek éltek. Szerényen, bimbózva, alig kinyílva, de fittyet hányva a télre. Azt gondoltam, hogy akkor mégiscsak szép napom van és ezt meg is írom nektek, hogy az élet győzedelmeskedett a fagyhalál felett. Aztán mire aznap a géphez ültem, megfeledkeztem róluk (szégyellem, de így volt, az eufória csak percekig tartott, aztán bedarált a város, a közlekedés, a munka, a felvételi, meg a sok - mit tudom én, mi). Most meg eszembe jutottak (talán meg sem érdemlem, hogy aznap reggel megmutatkoztak nekem mintegy égő csipkebokorként), úgyhogy megírom őket mégis.