Rossznak lenni jó

Na jó, elég kicsiben kezdtem a dolgot, talán még a legegyszerűbb csintalansági küszöböt is alig éri el: ma pattogatott kukoricát ebédeltem. Mert már elég jól vagyok ahhoz, hogy dél körül éhes legyek. Remélem, nem fogom kihányni, mert ahhoz még nem vagyok elég jól, hogy sünt pattogatott kukoricát hányjak. És odakint nagyon szépen esik ugyan a hó, de nincs egyetlen olyan gyógyulófázisban lévő porcikám sem, ami kivágyna oda. Olyan porcikám sincs, ami ma a főzést választaná. Így maradt a kivi (nem szeretem, de a napi vitaminszükséglet kipipálása érdekében ettem kettőt) és az itthon a kamrában megtalálható, elkészítendő ebédek listáján a leggyorsabb tétel a pattogatott kukorica volt, amiért szintén nem rajongok különösebben, inkább csak megkívánom időnként. Mindig későn. Mert mindig akkor, amikor a gyerekeim pattogatott kukoricát készítenek és felszáll ide hozzám a pattogatás szaga. És én akkor le szoktam menni, hogy adjanak nekem is néhány szemet, de addigra odalent sincs már soha a kukoricából. Most végre jutott. Hozzá zsályatea. Tudok élni, na! Ámbár 2016-ra még mindig nem koccintottunk semmiféle alkohollal.