0085-től 147-ig (második felvonás)

Á. hívott ( és tanítási napon a 9.27-kor az iskolás gyerektől származó hívás sosem kecsegtet sok jóval) sírva, hogy ráesett a könyökére és az iskolaorvos azt mondta, azonnal vigyük el a gyereksebészetre röntgeneztetni, mert valószínűleg eltört a könyöke és/vagy az alkarja és lehet, hogy műteni is kell. Hát, mit mondjak? arcomra fagyott a meditatív hangulat - azt még sikerült eldadognom az ismét kilépő frissdolgozó nővérnek, hogy baleset, meg mennem kell, és hogy a dossziéval most nem szórakoznék, inkább náluk hagyom (egyébként a korábbiaknak egyáltalán semmi köze a mostanihoz, kb. olyan, mintha egy bokatörés dossziéját hordoztatnák velem egy méretes orrpolip kihalászásához), illetve megkérdeztem, hogy a hirtelen bekövetkezett körülményekre tekintettel lehetséges-e, hogy ne újabb két hónapot várjak egy új időpontra, mire visszament megkérdezni (irtó cuki volt, ahogy igyekezett mindent tudni, komolyan... csak én úgy rohantam volna azonnal), majd kijött és azt mondta, hogy persze, jöjjek a héten bármikor (azt az egyet felejtette el mondani - vagy már megkérdezni is? - hogy a hét többi napján mások rendelnek, így aztán a mai napom is extra szívásokkal indult - de ezt akkor még nem tudtam és nem is érdekelt)
Annyi pénz nem volt nálam, hogy áttaxizzak egyik kórházból a másikba (A. azonnal autóba ült és elindult Á.-ért az iskolához - az csak a budapesti dugók miatt lehetséges, hogy én később indulva, messzebbről, metróval és taxival is majdnem hamarabb értem oda, mint ők) - szóval, elszaladtam a metróhoz, közben tízpercenként hívtam Á.-t, hogy nyugi, aki továbbra is sírt, hogy nagyon fáj és hogy nem tudja mozgatni - egy majdnem tizennégy éves fiú sírása semmiképp sem nagyon megnyugtató - pláne, ha hallom, hogy körülötte épp szünet van - vagyis látják sokan, hogy sír és ő mégis sír. A metró és a taxi közti időrésben megoldottam, hogy legyen nálam két liter innivaló és számtalan pogácsa, zsemle és bukta - mert ha mégsem kell műteni és ehet még aznap (és ezt nagyon-nagyon reméltem), akkor farkaséhes lesz, mire ez kiderül. Ha műteni kell, akkor meg úgyis ott éjszakázunk vagy Á. vagy én - szóval, mindenképp jobbnak láttam vinni valamit.

Már csak öt perc volt a taxiútból, amikor Á. felhívott, hogy nincs parkolóhely a kórház előtt, ezért A. úgy döntött, visszafordulnak, hazahozza és majd nálunk a környéken megnézik - sajnos A.-nak halvány lila gőze sincs arról, hogy a legtöbb helyen, így például mifelénk is a 18 év alattiakat automatikusan utalják be a gyereksebészetekre, még akkor sem röntgenezik meg őket, ha épp üres a röntgen és van orvos is hozzá. Sikítva fordítottam őket vissza - és ezzel elértem, hogy én értem előbb a gyerekkórházhoz zsemlékkel, nem ők Á. kifordult könyökével.

közjáték:
Álltam a gyerekkórház bejárata előtt, néztem, milyen gáz, hogy tényleg nincs parkolóhely, meg hogy a bunkó mercisek beparkoltak a tilosba - de hát biztosan leszakadt a gyerekük feje, végül is én is megtenném ilyen helyzetben - amikor bentről kijött két nagyon kopasz, nagyon kigyúrt disznó, apadisznó és fiadisznó (valószínűleg nem sok hiányzik már neki ahhoz, hogy 18 éves legyen és végre ne a gyerekkórházban kelljen ellátni, amikor ellátják a baját) - a süldő egyik ujján friss kötés. Egyenest a merdzsóhoz mentek, böffentettek néhányat, bólintottak egyet-kettőt, majd rákönyökölve a hófehér mercédesz tetejére rágyújtottak egy-egy szivarra.

Kisvártatva megjelent A. és Á. is - gyalog, a kocsit vagy nyolcszáz méterre hagyták, ahol felszabadult hirtelen egy hely. Bementünk, kihúztuk a 147-es nyerőszámot és várakozni kezdtünk. És hosszan várakoztunk. Az események pozitív folyománya, hogy Á. hozzám bújva és a kezemet fogva várakozott hosszan. Én meg a haját és a vállát simogatva várakoztam hosszan. És belátom, hogy az egységes stílus miatt itt még hosszan kéne taglalnom, hogy mi minden történt - de muszáj rövidre zárnom: megvizsgálták, megröntgenezték és nincs eltörve csak zúzódás - kenni kell és fáslizni, kímélni, meg kapott egy orvosi  felmentést tesiből azzal a múlt századbéli szövegezésű pecséttel, hogy "Tisztelt Tornatanár! Tornaóra alól felmenteni szíveskedjék" (az amúgy sem túl jámbor tesitanár nyilván céklavörös fejjel fogja kikérni magának, hogy tornatanárnak titulálták)

A diagnózis után délután három körül Á. még ott a kórházfolyosón felfalt mindent, amit vittem neki, aztán hazajöttünk, azóta én kenegetem és fáslizom a karját, ő pedig nagyon kíméli (például nem vág és ken kenyeret, nem rak el száraz edényeket, nem pakol el ruhákat - de kivételesen nem piszkálom mindezek miatt). Iskolába természetesen jár, csak nem tornázik.

Én meg ma visszamentem a tegnap félbehagyott kezelésemre - az sem rövid sztori.