megjegyzéseket tesznek rám

1.
A turkálóban (tudjátok, ahová azért megy be az ember, hogy különleges, egyedi és olcsóbb ruhákat vegyen magának, esetleg használtan) ülök a széken és cipőt próbálok. A cipő szép, makulátlan, vadonatúj (használt cipőt én nem szoktam venni, egyrészt túl nagynak tartom az egészségügyi kockázatát, másrészt egy használt cipő ritkán elég szép ahhoz, hogy belebolonduljak - és egyébként a turkálókban vásárolt ruháimnak legalább a 80%-a is bolti új, eredeti bolti papír címkékkel) - szóval próbálom a zsír új bordó Hotter bőrcipőt, amikor elmegy mellettem két nő, vélhetően anya és lánya. A lányka is inkább negyvenes már, mint kevesebb - kicsit lassít mellettem (a turkálóban!) és jó hangosan így szól a másikhoz: Milyen szánalmas dolog turkálóból cipőt venni! Egyszerűen szánalmas! Nem gondolod? - aztán tovább mennek. A  jobb fele egy icipicit szorít, de megvettem, nagyon bízom benne, hogy kitágítható.

2.
Képzést tartok egy csoportnyi ismeretlen embernek. Mielőtt dolgozni kezdünk, megtanulom a nevüket (fénykoromban első hallásra akár ötven név is ment, mára azért örülni szoktam, ha nincsenek többen harmincnál) - ezzel mindig szerzek egy kis azonnali helyzeti előnyt magamnak, mert a többségük nem hiszi magáról, hogy érdekelni fogja mindaz, amiről beszélünk, de ha az előadó ennyi nevet meg tud jegyezni, mint valami cirkuszi mutatványos akkor hajlandóak figyelni az elején (aztán persze érdekli őket). Egy hatvan év körüli Laci nevűt különösen lenyűgözök, annyira, hogy aztán este is csak velem akar beszélgetni. Nem nyomul, nem felszedni akar, őszintén csodál, bámul, felnéz rám - és mesélni akar a munkájáról (végül is munkaügyben vagyunk ott mindketten). Meghív egy sörre, amit (bár többnyire nem szoktam elfogadni) most elfogadok - aztán mesél: hatalmas gépekről, nehéz fémmegmunkálásról, munkatársakról, feladatokról  - hosszan, és meglepően érdekesen. Aztán azt mondja: "Tudod, meg kell mondjam, hogy nagyon szimpatikus vagy nekem... nagyon okos vagy te nő létedre, és hát a feleségem is épp ilyen alkat, nem tud lefogyni ő sem, próbálkozik, de nem megy neki... szerencsére... biztosan te is szenvedsz, de nem kell folyton szenvedni meg sanyargatni magad, mert igazán gyönyörű idomaid vannak" (ez pont az a mondat, amin akár kurvára meg is sértődhetnék, mi köze a mindig is utált gömbszerű idomaimhoz, a sikertelen fogyókúráimhoz, nekem meg a feleségéhez, vagy akár őhozzá - de annyi igazi kedvességgel és valódi csodálattal a hangjában mondja mindezt, hogy vérig sértődés helyett inkább elröhögöm a dolgot)