Okos ember sosem unatkozik!

- mondogatta gyakran valaki. Mondjuk egykori osztályfőnökeim egyike? Vagy egy idős rokon? Vagy különféle ismeretlenek? Hogy ki mondta, nem tudom, csak azt, hogy én egyáltalán nem unatkozom. Feltehetően azért, mert nagyon okos vagyok. Vagy mert kirívóan nagyon hülye.

Hat kiló meggyet már kimagoztam. Még tizenkét kilónyi meggy epekedve, sóhajtozva vágyik rá, hogy őket is kimagozzam. És tiszta lelkű befőttes üvegek várnak türelmesen a sorukra, hogy őket is megtöltsem magozott meggyel. És meg is fogom tenni, mert a hülyeség nagy úr.

De van mentség, vagy legalábbis magyarázat, racionális(nak tűnő) - hogy hát csak 200 forint volt egy kiló meggy, frissen ládákba szedve. Hatalmas szemű, édes, zamatos, hibátlan. És olvastam, hogy a gonosz konzervgyárak milyen nyomott áron vennék a meggyet. És hogy a bátor meggytermesztők szembeszálltak a hatalmas, őrjöngő fenevaddal és csakazértse adják el nekik a meggyüket annyiért. Igazuk is van. De hát csak nem hagyhatok megrohadni egy csomó meggyet és éhen halni igaz szívű termesztőket, igaz-e?

Úgyhogy (de ez itt már tényleg az apróbetűs rész, amit ne olvassatok el, mint a bankokban), úgy gondolom, hogy ha ezzel az adaggal még nem szívattam eléggé halálra magam, már végeztem, akkor veszek újabb ládákban újabb meggyeket... aztán majd meggondolom, hogy hogy vezekeljek a torkosságért, ami egy fő bűn. És én ugyan kevés lekvárt szeretek - de a meggyet pont nagyon (meg az őszibarackot és a málnát). De igazából nem is magamért teszem.

És ha valaki azt meri kommentelni, hogy én csak ne nyafogjak, mert most már késő ő kétszáz kiló ribizlit magozott ki egy ültő helyében, azt egy hétre eltiltom a blogolvasástól!