Tiszaugtól Kelenföldig - majd még tovább

Azt álmodtam, hogy dolgozni mentem valahová és elvittem anyukámat is, mert a tiszaugi (valójában nem tudom, merre van) kórházban akart meglátogatni valakit, az meg nekem épp útba esett. Lekanyarodtam a kórházhoz és megbeszéltem vele, hogy felhív, ha végzett - és ha én is végeztem, felveszem. Nekem volt egy olyan titkos tervem, hogy ha elég hamar végzek és van még időnk, elmehetünk a tiszai házunkba, ami nincs túl messze onnan (vagy épp útba esik) és mindketten nagyon szeretjük a házikót, így jó közös program lesz. Kitettem tehát anyukámat, és továbbmentem dolgozni. Én dél körül végeztem (az álmok csodás világa!), így visszamentem a kórházhoz, hogy felvegyem.  Mivel ő addig nem hívott, joggal gondoltam, hogy hamarabb végezhettem, mint ő a látogatással. Hívtam telefonon, hogy megérkeztem a kórházhoz, de nem vette fel. Leültem a váróban - egy nagy aula volt, régi típusú (úgy értem, hogy tiszta, rendezett, vörös márványkarfás padokkal, pálmákkal és egyéb cserepes növényekkel díszített) előtere volt a kórháznak, hatalmas fémkeretes üvegablakokkal - olyan hetvenes évek. Köröttem fejkendős nénikék pakolták a batyujaikat, ettek, beszélgettek, várakoztak. Én olvastam - de időnként megpróbálkoztam azzal, hogy elérjem anyukámat - mert nem tudtam, a kórház melyik osztályán, kit látogat. Nem vette fel. Egyszer csak jött egy kék kendős néni, hogy én vagyok-e én, mert az anyukám keresett engem. Hogy mikor? Reggel 7-8 felé (amikor kitettem). És merre mehetett? - kérdeztem. Nem tudja, felszállt a pesti buszra - mondta a néni. Megint ráültem a telefonra - már órák óta várakoztam a kórház aulájában több, mint türelmesen, délután négy körül járt. Végre anyukám felvette a telefont. Megkönnyebbültem kérdeztem: merre vagy? Kelenföldön, most próbálok meg valahogy hazajutni - mondta anyukám (aki Kelenföldtől azért minimum másfél órányira lakik, bármivel is mennénk) Kelenföld? hogy kerülsz oda? miért mentél oda egyáltalán? mit keresel Kelenföldön? - nagyon csodálkoztam és elég dühös is voltam. Hát - mondta anyukám - amint kitettem, szinte rögtön kiderült, hogy az ismerős, akit látogatni akart, nincs itt (vagy sosem volt, vagy nem most volt, vagy eleve más kórházat és más időpontot mondott), így (ahelyett, hogy felhívott volna, hogy jöjjek vissza érte, hiszen még tíz perc sem telt el azóta, hogy kitettem), körbekérdezett egy csomó ismeretlent, hogy ott vagyok-e még, majd mikor konstatálta, hogy engem ott nem ismernek, úgy döntött, elindul busszal - bármerre, amerre megy busz, egyszer úgyis hazajut - így aztán közel egy napi utazás után így került Kelenföldre, és úgy számolta, hogy éjfél előtt biztosan hazaér. Nagyon vidám volt, hogy ilyen frappánsan megoldotta az ügyet és engem nem fordított vissza kocsival - mert nem akart nekem kellemetlenséget okozni a kitérővel.

Elég hülye álom, igaz? Az a durva benne, hogy minden egyes mozzanata, minden apró részlete tökéletesen tipikus, még annál is tipikusabb - ez itt az utolsó szóig úgy igaz, ahogy van.