Rágom a lányom fülét

Próbálom rávenni V.-t, hogy válaszoljon már szegény Danielkának, így ahányszor csak meglátom, rágok egy kicsit a fülén (születése óta nagyon édes fülecskéje van, öröm rágni). V. persze már elég nagylánynak tartja magát, nem szereti, ha beleszólok a dolgaiba, így öntudatosan elzárkózik az elől, hogy együtt válaszoljunk - mint azt kínomban javasolni szoktam.

Ma reggel megint nekikezdtem a fülrágásnak, mire V. - nagy meglepetésemre - azt felelte: már elkezdtem neki írni, csak még nem fejeztem be. Ó, zene füleimnek! Egyedül ír választ - angolul, ugye - Danielkának! Össze-vissza puszilgattam örömömben. Micsoda önálló, bátor, nagylányos tett! Hurrá! Hurrá! - tapsikoltam vidáman. És eddig mit írtál? - kérdeztem (nem faggatón, hanem tényleg csak puszta érdeklődésből) Hát, nem túl sokat - bizonytalankodott V.  - amin azért nem kell nagyon csodálkozni, mert az angoltudásán még van mit fejleszteni. De mégis, miket? Hát, egyelőre még csak annyit, hogy Hello, Danielka!