Rendalelke

Reggel különféle házimunkákat osztottam a gyerekekre (Á. véleménye szerint önkényesen, igazságtalanul és teljesen feleslegesen). V. viszont majdnem hogy önként vállalkozott erre-arra - így míg Á.-nak egész nap a sarkában lihegtem, hogy megcsinálja-e és hogyan, amit parancsoltam neki kértem tőle (és több ízben is összeszólalkoztunk mind a tempón, mind a minőségen, mind az elhivatottság hiányán), V.-re és az ő munkájára rá sem pillantottam - az előszobát kapta meg, én meg egyszer-kétszer ugyan átmentem azon a kertbe menet vagy onnan jövet, de mindig azt láttam, hogy V. nagyon lelkesen csinálja a dolgot, így nem éreztem szükségét annak, hogy igazgassam őt. Időnként magától jött és mondta, hogy jól halad.

Este aztán villámszerűen csapott belém a felismerés, hogy noha folyton háborgok a vasárnapi vesztegboltzáron, még nem mentünk el vásárolni, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat és több tucat mogorva embertársunkkal egyetembe teli raktuk a bevásárlókocsinkat mindennel, amit csak venni akartunk találtunk még a kifosztott üzletben, majd hazajöttünk. Az előszobán keresztül. És úgy tűnt, sem tisztaság nincs, sem rend, sőt, talán nagyobb kosz és kupleráj van, mint volt még reggel. Megkérdeztük tehát V.-t (jobb későn, mint soha), hogy mégis, mivel töltötte odakint az időt. Hát nem látjátok? - kérdezte csodálkozva V. Nem - mondtuk mi átesve néhány tucat pár cipőn. Tényleg nem veszitek észre? - kérdezte V. szomorú arccal. Nem... mit kéne látnunk? - meresztgettük a szemünket. Berendeztem szín szerint mindent! - mutatta büszkén. És tényleg, a kabátok, sálak, sapkák, kesztyűk mind a színeik által determinált helyen lógtak a fogason vagy lapultak a szekrény lelkének a mélyén. Rend van nálunk, kérem, csak nem látszik.