A kerámiák kapcsán más dolgokról

Az iskolát, ahová hatévesen elkezdtem járni, nem szerettem. Nem is igen volt mit szeretni rajta. Az osztálytársaimat a szomszédos óvodából vezették át kézen fogva - én pedig nem ismertem senkit és nem értettem magam körül a történéseket. Nem barátkoztam senkivel, mert gőzöm sem volt róla, hogyan kell (most sincs, de már ügyesebben titkolom) - viszont roppant büszke voltam rá, hogy iskolás vagyok.

Két tanító nénit kaptunk. Az almaszerűen ráncos, mosolygós arcú Zsóka néni volt az egyik, aki számtant tanított, környezetet meg rajzot, és másodállásban a Zeneakadémián volt jegyszedő, ugyanabban a fehér galléros kék köpenyben, amit az iskolában viselt. És Ibolya nénit, akiről egyetlen jó szót sem tudok szólni. Hatalmas vörös kontya volt, lófogai és rettentő gonosz nézése. Ő kapta az írást és az olvasást  - olvasni szerettem, de az írás gyötrelmesebb volt számomra minden egyébnél. Hogy szerettem olvasni, ahhoz Ibolya néninek semmi köze sem volt, hogy gyűlöltem írni, ahhoz annál több. Úgy emlékszem (bár a józan ész azt súgja, hogy ez talán túlzás lehet), hogy minden egyes írásórán pocskondiázta a füzetemet és minden órára át kellett másolnom a teljes füzetet. Ha ez nem is pontosan így történt, az biztos, hogy otthon órákat ültem zokogva a könnyáztatta grafitportól foltos füzetem felett, és gyakoroltam. Gyakoroltam szépen írni, gyakoroltam kerek betűket írni, gyakoroltam tiszta füzetet vezetni, gyakoroltam szamárfülmentes füzetet vezetni, gyakoroltam nem sírni, gyakoroltam elviselni, hogy a tesóm gondtalanul fütyörész mögöttem (csak mondom, hogy úgy is emlékszem, hogy az egész gyerekkoromat zavaró füttyszó kíséri, ennél jobban kevés hanggal lehet felbosszantani), gyakoroltam nem vacsorázni, gyakoroltam későn lefeküdni. Utáltam, utáltam, utáltam.

Egyszer másodikban - már év vége felé jártunk - épp vittem vissza az előző este átmásolt füzetemet, de az órai munka miatt ismét arra utasított, hogy csináljam meg újra előről, szépre. Fellázadtam, kettétéptem a füzetet, a földre dobtam, rátapostam és azt mondtam, hogy nem írom újra soha többé. Természetesen intőt kaptam, természetesen behívták a szüleimet - aztán vakbélműtét miatt abban az évben nem mentem többé iskolába, a következő évben pedig új tanítónőt kaptunk. Margit néni másképp volt hülye. Negédes volt, lomha, kövér - és minden olyan óra után, ahol technokollal kellett ragasztani leült az asztalához és kirendelt magához (jutalomból persze) néhány kislányt, akiknek a szétterpesztett ujjairól és kézfejéről volt feladatuk a ragasztódarabokat eltávolítani. A munkáért csodálatos matricák jártak. Öntapadósak. Undorodtam ugyan a feladattól, de egy kék háttér előtt virággirlandban heverő fehér macskáért, aki a fején kis aranykoronát viselt, mégis kimentem én is ragasztót kaparni. Néha pénzzel is fizetett, tíz- és húszfilléresekkel.

Az iskolából a kerámiaszakkör volt az egyetlen dolog, amit őszintén szerettem és ahol eszembe sem jutott félni. Elvileg csak nagyok járhattak, de a barátnőm (addigra szereztem - vagy inkább ő szerzett engem magának) agilis anyukája bekönyörgött minket, és mivel ügyesnek találtattunk, maradhattunk. Heti kétszer másfél óra volt, valamikor este, talán kedden és csütörtökön, talán négytől fél hatig. Az ebédlő előtti folyosót használhattuk, az ebédlőben még Blanka néni takarított, a fia pedig közben hegedűn gyakorolt - eléggé a kezdeti szakaszban lehetett, mert szinte fájt a hangja.

Kivittünk néhány asztalt az ebédlőből, leterítettük viaszos vászonnal, a nagy piros zománcos lábasba és a kisebb tálakba vizet hoztunk, megnedvesítettük a szivacsokat, kikészítettük a drótot, amivel az agyagot vágtuk, meg a mintázófákat és dolgozni kezdtünk. Először az agyagot kellett jól meggyúrni, hogy ne maradjon benne légbuborék, mert az égetéskor szétveti a tárgyat - de még másokét is összetörheti a kemencében. Általában kötött témák voltak, a kicsiknek mindenképp: apró gyertyatartók, hamutálak (szerettem ezt is, bár nálunk a családban senki sem dohányzott - egyszer csináltam egy alma formájút, benne kukaccal), kisebb dísztárgyak, kávéscsészék, ilyesmik - de a nagyobbak (és előbb-utóbb az lettem) már maguk dönthették el, mit készítenek. Égetni csak egy másik iskolában lehetett, úgyhogy sokáig gyűltek a holmik, mire elvihettük égetni - és talán félévente egyszer mázaztunk is. Imádom a nyers agyag illatát, de a már kiégetett cserépét is.

Ötödiktől máshová jártam iskolába - de a kerámiaszakkört nem hagytam ott, így kerültek a munkáim a kiállításra, ahol nyertem. És valószínűleg így derült ki az igazgatóhelyettes Attila bácsi számára, hogy a másik iskolából visszajárok az ő villanyukat fogyasztani (igen, ez volt az egyik vádpont). A kiállításon való részvételemet követően megtiltották, hogy visszajárjak - aztán év végén a szakkört is megszüntették. Attila bácsi barna nadrágot és drapp inget viselt kardigánnal. Attila bácsi egy vadállat volt. Attila bácsi volt az úttörővezető pajtás. Neki tisztelegtek a zászlókat vivő gyerekek, ő adta meg az engedélyt ki- és bevonulásokra, dobpergetésre, ő utasított vigyázz és pihenj állásokra, ő vitette ki és hordta el fennhangon mindennek a tornatermi ünnepségeken elájuló kispajtásokat, és ő törte be hatalmas arany pecsétgyűrűjével minden évben öt-hat gyerek fejét. A rosszakét. Én jó voltam, vagy legalábbis gyáva, én nemhogy a számat, a szememet is alig mertem kinyitni, ha Attila bácsi végigmasírozott a folyosón. A vérző fejű gyerekeket az iskolaorvos látta el. Attila bácsi a rendszerváltásig garázdálkodott az iskolában.