(amelyek valahogy mégis megmaradtak)
Az asztal a falra volt felerősítve az utcára néző ablak alá, ha nem kellett, lehajtották, ha használtuk, két menettel ellátott lábat csavartak a vastag falap erre a célra kialakított menetes furatába. Hétvégente azon az asztalon reggeliztünk, például narancsszín körözöttet vékony karikára szelt lila hagymával.
Anyám azon az asztalon vasalt: ráterített egy vastagabb pokrócot, arra lepedőt. Mellette volt egy tálban víz, ha be kellett locsolni valamelyik ruhát. A hetvenes éveket tekintve nyilván be kellett mindet. Én az asztal alatt ültem és hallgattam a mesét. Az Öreg néne őzikéjét legszívesebben. Anyám mondta fejből, én lapozgattam az asztal alatt a könyvet.
A pelenkákat kifőzte. Volt egy hatalmas tompán szürke bádog fazekunk, vagy húszliteres, azt tette fel a tűzre. Volt a konyhában egy gáztűzhely, meg egy hideg vizes falikút. Egy asztal, két hokedlivel. A konyha plafonján a hatalmas fregoli. A szobában kis vaskályha, amit szénnel fűtöttünk. A kisszobában, ahol a lecsukható asztal is volt, egy elektromos kályha adott meleget. A kisszobát igazából nem szobának tervezték, de amikor apám az anyja minden intelme és fenyegetőzés ellenére elvette feleségül anyámat, átalakították a kamraszobát és odaköltöztek. A nagyszobában nagyanyám és a nővére lakott, annak két ablaka is nézett az utcára. Szüleim hét éven át éltek a kisszobában. Mikor már két gyerekük volt és összesen négy kinyitható ágyra volt szükség, akkor esténként, ha az ágyak mint nyitva voltak (a gyerekágyak csak félig, mert úgy is elfértünk rajta), akkor a szobában nem volt padló. Az ágyakon kellett lépdelni, ha az ajtótól az ablakig akart jutni valaki. Főleg mi, gyerekek akartunk.
Balra mellettünk, a folyosó végén Olgi néni lakott, zöld-fehér csíkos ruhában, nagy, szőke konttyal. Jobbra mellettünk, a lépcsőház másik oldalán Lipcseiék. Lipcseiéknek vécéjük volt. Ha nyitva volt az ajtó, mert takarítottak, egyenesen be lehetett látni, épp a virágmintás porcelán vécére. Nem tudom, kik voltak Lipcseiék, vagy hányan laktak a lakásban, de arról nem lehetett nem tudni, hogy vízöblítéses vécéjük van a lakásban. Mi - mindannyian a házból - folyosó végéről nyíló közös vécéket használhattuk. Sötét barnára festett lécfülkék voltak. Lipcseiék mellett Szakályék laktak. Szakály bácsi, aki borostásan, lila-szürke csíkos köntösben állt ki a gangra dohányozni, meg Szakály néni, és a hosszú hajú Micu, meg a felesége. Micu Szakályék fia volt, akinek ikergyermekei születtek. Egy fiú, egy lány. Az ikergyerekek egyévesen már szemüveget kaptak. Csoda, hogy nem vakultak meg! - suttogták a ház lakói.
Szakályék alatt valahol Bözsi néni lakott, a földszinten a sarokban. Nagy hangú nő volt, aranyfogakkal kirakott fogsora csak úgy villogott, ha Bözsi néni teli szájjal elnevette magát. Egyszer meghívott magához. Süteménnyel kínált. Köszönöm, nem kérek - mondtam udvariasan nyálcsorgatva, mert otthon világosan az értésemre adták, hogy nem enni járunk vendégségbe. Bözsi néni megharagudott és felszólt anyáméknak, hogy nem eszem. Akkor szóltak, hogy egyet megehetek. Egyet megettem. Túrós vaníliás sütemény volt.
Mialattunk laktak a házmesterék, Ildivel. Ildi nagylány volt, nem játszott velem. Valaki mással játszott a házból, egy másik nagylánnyal. Csilla egy spárgára kötött kis fonott kosarat engedett le a földszintre Ildihez egy papírra írt üzenettel, majd felhúzta, amikor Ildi szólt, hogy megírta a választ. Nagyon titkos levelek voltak. Elhatároztam, hogy nagy koromban Ildinek vagy Csillának fognak hívni és titkos levelezést fogok folytatni a barátnőmmel egy spárgára kötött kosárral. Gyakorlásként addig is hol Ildinek, hol Csillának szólítottam az öcsémet és elvártam, hogy alkalmazkodva a helyzethez ő engem Csillának vagy Ildinek hívjon. Nem tette meg. Nem mindig tette meg. Anyám azt mondta, nem jó, ha az öcsémet Ildinek vagy Csillának hívom, ő nem szereti. Elhatároztam, hogy leendő gyerekeimet mindenképp Ildikónak és Csillának nevezem majd.
Rájöttem, hogy magamban is tudok játszani. Barátnőket képzeltem, spárgán lógó kosarakat titkos üzenetekkel, aztán üveghegyet, amire fel tudok mászni, kis gömb alakú üvegcukorkákat, amiket megehetek. Elképzeltem azt is, hogy az Olaszországból kapott víziló alakú zöld mosdókesztyű, aminek nyitható szája volt, belül rózsaszín szivacsból, az meg tudná enni a tüzet, ha tűz keletkezne valahol. Amikor nincs tűz, a napsugarakat eszi, amiket kis szobánk padlóján hullajtott el a nap. Egyszer - épp május elsején - a víziló eljutott egy lufierdőbe. Felvonuláson voltunk apámmal, és menni ugyan fárasztó volt, de megérte, mert rengeteg lufit kaptam, mind repülős volt és néhány krepp szegfű is jutott drót szárral. Az öcsémnek nem adtam belőlük, ha gyalogolni nem jött, nem érdemli meg - gondoltam. A lufikat a székem karfájához kötöttem masnival, beültem a székbe és vártam, hogy felrepítsenek a léggömbök az égbe. Azt hiszem, meg is történt.
Mintha könyvet olvasnék. Csak olyan hamar vége lett.
VálaszTörlésImádom a blogodat!
Hát, mit mondjak erre, hogy ne tűnjek túl szerénytelennek? Imádom, mikor ilyeneket mond valaki, mert olyan kéjes érzés, mintha hájjal kenegetnének (bár háj helyett valami zsíroldó fitness krém jobbat tenne) - köszi :)
TörlésÉs talán összejön egyszer belőlük a könyv is :)
Elsők közt rendelném meg azt a könyvet! :-)
VálaszTörlésén is, én is! És elképesztően jól írsz, nem is értem, hogy egy kiadó miért nem fedezett már föl magának.
VálaszTörlés(a mamám is pokrócon plusz lepedőn vasalt!)