Az emberi tényező

Egyrészt nagyon bevált a múltkori harminc napig tartó vegán kúra (se hús, se tojás, se tej(termék) - vagyis semmi állati) - másrészt viszont egy nyomorult, akaratgyenge báb vagyok, aki ha épp nem vegánkodik, akkor imádja a húst, a tojást, a tejet, meg minden ilyesmit (mondjuk a piramis nevű csokis süteményt). Szóval, mivel a jó érzés tényleg megvolt, vágytam ismét az élményre, de amikor én főzök, mégsem tudom megállni, hogy bele ne kóstoljak az otthoni húsba, etc.

Így hát, amikor kiderült, hogy a Balaton partra száműznek erre a hétre, vegán étkezést kértem - és nem csekély egyeztetést követően meg is kaptam. Reggelire adtak paradicsomot uborkával, ebédre répalevest fűrészporral, vacsorára főtt krumplit ketchuppal - komolyan, mintha úgy képzelnék, hogy kifejezetten és kizárólag a szenvedésért csinálnám - de ettem hősiesen (meg vettem hozzá almát és banánt, hogy valami finom is legyen)

Aztán tegnap rizs volt vacsorára, öt (igen, öt!) apró szelet sült cukkinivel (vajon hová tették a cukkini többi részét? kidobták, mint feleslegest?) - és lecsóval. Finom volt nagyon - csak nem kis meglepetésemre a lecsóban találtam egy szelet szalonnát és két szelet kolbászt is, ami szerintem húsból meg zsírból volt (mint amiből az ilyesmik lenni szoktak). Megettem.

Aztán jött Marika a konyháról az üres tányéromért és pirulós cinkossággal a fülembe súgta: magának a lecsó nem járt volna, de megsajnáltam, édes martinecskám!