Cseppet sem csodálkozom,

hogy a felvételiről álmodtam. Rémes volt.

Valami hegyen laktunk, sötét volt még. Én kiszaladtam a közeli boltba reggeliért. A boltban épp leltároztak, minden át volt pakolva, amúgy is angol nyelvvizsga kezdődött ott, kiderült, hogy a boltos nő profi angoltanár. Mondtam, hogy legalább egy kávét adjon. Kitöltötte, addigra ott volt A. anyukája is. Azt mondta, ő pénzért nem iszik kávét, inkább eljön hozzánk. Kiderült, hogy nálam sincs pénz, sem kártya, de megígértem, hogy behozom. Mikor kimentünk, még láttuk a sötétben V.-t átszaladni az úton. A. anyukája bosszankodott, hogy A. is elmegy V.-vel, mert ő kérdezni akart tőle valamit. Mondtam, hogy jöjjön el hozzánk, várja meg. Neki is indult szélsebesen, futott a hosszú irhakabátjában, én viszont észrevettem, hogy tiszta jég az út, és persze meredek is, úgyhogy lassan botorkáltam.

Egyszer csak meghallottam, hogy fentről, a kanyarból egy lovaskocsi jön mögöttem. Meglepődtem, mert ritkán jár felénk lovaskocsi (egyébként a helyszín egyáltalán nem hasonlított a valódihoz) , amikor megláttam, hogy szemből is vágtatva közelednek lovak, részben kocsit húzva, volt, amelyik mellé a csikója is oda volt kötve, voltak lovak kocsi nélkül, lovasokkal a hátukon, de rengeteg, legalább húsz ló. És nagyon gyorsan jöttek. Leálltam az út szélére, de láttam, ez sem lesz elég, mert épp mellettem fog találkozni a két csoport, így behúzódtam a házak mellé. A lovak nagy nyerítéssel, ágaskodással futottak össze - aztán a gabalyodás után mindenki sértetlenül hagyta el a terepet, de volt néhány necces helyzet. Én a kezemben lévő papír kávéspoharat letettem egy ház ablakpárkányán álló átlátszó sárga üveg hamutartóba, ami  kéregető tenyeret formázott. A lovak és kocsik zajos elvonultával én is továbbindultam.

Mire elértem az úton valameddig (?), kivilágosodott. Balra lent egy tenger hullámzott, jó mélyen. Felettem egészen sötét fekete felhők tornyosultak, de még nem esett az eső. De látszott, hogy ez özönvíz lesz, ha elindul. Hol a viharos tengert néztem, hol a felhőket, a lépteimet pedig igyekeztem szaporázni, így későn vettem észre, hogy a járdáról letérve a mélyebben fekvő házak tetején járok már és kis híján beestem egy a tető szintjéből alig kimagasló, nyitott kéménybe. Ijedtemben leültem a háztetőn. A kémény belülről fekete volt, és persze beláthatatlanul mély. Igyekeztem centinként hátrébb húzódni tőle. A tetőcserepek szúrták a fenekemet, a lábam begörcsölt az erőlködéstől, hogy le ne csússzak. A fekete felhő pont felettem állt, olyan rémisztően sötét volt, mint a festményeken - távolabb kék volt az ég, vagy legalábbis jóval világosabb, a tengerparti utcákban és a parton pálmák hajladoztak. Valahogy lehátráltam a tetőről, vissza az utcaszintre és a járdára.

Jött A. az anyukájával. Én kiakadtam, hogy hogy hagyhatta ott V.-t a felvételin. Azt mondta, úgyis zárt teremben írják, ha meg szünet lesz, ott vannak más ismerős anyukák, azok majd pátyolgatják. Egyébként meg anyukája telefonált neki, hogy segítségre van szüksége, mert nem tud valamit a számítógépen. Mondtam, hogy menjen vissza V.-hez, anyukája pedig kávézzon nálunk türelemmel. Aztán felébredtem.