2013. április 22., hétfő

Vonatok népe

Az elővárosi vonatok zsúfoltak reggelente. A mi vonalunkon biztosan. A mi vonatunk pláne, mindig. Nyilván zsúfoltak a metrók meg a villamosok is, de azzal ritkán járunk. Meg a buszok is, persze. Ez van, alkalmazkodunk, nem nyígunk, értjük a szitut.

A zsúfoltság nyilván úgy alakul ki, hogy a kezdetben töküres járműre felszáll egy csomó ember. Akinek jut ülőhely, az leül, a többi áll. Aztán mire hozzánk ér a vonat, sokszor már csak épphogy felférünk. Mondjuk ennek nem kizárólag a sok utas az oka, hanem sokkal inkább a sok hülye utas, akik feltehetően mind úgy gondolják, hogy ha ők már felszálltak, akkor a normál kerékvágásba került a világ, kár lenne igazítani rajta, ezért nem mennek beljebb, hanem megállnak a peronon. Mikor becsattog a vonat az állomásra, akkor világosan látszik, hogy a kocsik belsejében van még állóhely (mert átlátni a vonatkocsin), a peron viszont csordultig teli van azokkal az emberekkel, akik nem szeretnének beljebb menni. Mivel nekünk is muszáj felszállnunk, általában feltolom Á.-t táskástul (már ha egyáltalán hagyják kinyitni az ajtót, mert az empatikus népség sokszor inkább rááll az ajtó előtti részre, amitől az ajtó kinyithatatlanná válik, mintsem beljebb húzódjon a kívülről jól láthatóan üres helyekre). Szóval, felnyomom Á.-t a barom nagy táskájával, aztán mögötte felfurakszom én is (ez biztonságosabb, mintha én nyomulnék elöl, mert volt már, hogy lelökték Á.-t mögülem azzal, hogy már nincs hely, ezért nem is szívesen engedném még egyedül vonatozni, míg meg nem erősödik annyira, testileg és hangban egyaránt, hogy a tömött vonatra is fel tud szállni egyedül, akkor is, ha a fent lévők ezt próbálják megakadályozni). Aztán, mikor felszálltunk, mi be szoktunk menni a kocsi közepébe, akkor is, ha ez nem túl népszerű dolog - ugyanis a kocsi belsejében valóban van hely, nem csak kívülről látszik úgy. Néha még ülőhely is akad. És örülünk, hogy továbbra is tömegben ugyan, de mégis úgy utazunk, hogy a saját lábunkon csak mi állunk, nem könyököl senki az oldalunkba, nem liheg senki az arcunkba és nem vagyunk szorosan összetapadva egymással sem, idegenekkel pedig pláne nem. Szóval, élvezzük az utazást, egészen addig, míg el nem érünk a pályaudvar közelébe. A pályaudvar közelétől még 5-10 perc szokott eltelni addig, míg a vonat valóban meg nem áll a végállomáson. De az emberek nem nyugszanak, hanem azok, akik ülnek, vagyis akiknek aztán tényleg semmi dolguk nem lenne még 5-10 percig, felállnak és elkezdenek öltözködni, és a kényszerből amúgy is szűk helyen állókat egyre kisebb helyekre préselik.

Mert basszus, nekik muszáj elsőként leszállniuk. Ez persze ritkán és keveseknek sikerül, de mindig megkísérlik. Különösen aktívak az öregasszonyok hatalmas cekkerekkel. Valószínűleg nem fogok tudni olyan sokáig élni, még ha rettentően vigyázok is magamra, hogy megértsem, hogy mi a jó fenéért nem ülnek a fenekükön azok, akiknek jutott ülőhely és mi a francért kezdenek furakodni, amikor a furakodással sem nagyon nyernek időt, mert csak bedugul a vonatfolyosó, illetve furakodás nélkül sem veszítenének többet egy-két percnél, ami - tekintve, hogy a vonat amúgy is egy-két perces eltérésekkel érkezik be (van, hogy korábban, néha később, de igazán késni nem szokott), vagyis csak nagyjából kiszámítható, hogy mikor szállhatnak le, szóval, azoknak, akik nem a tíz percen belül induló másik vonatot akarják elérni (van ilyen, de nagyon ritka, ennyire nem érdemes kicentizni), azoknak nem tök mindegy? Miért éri meg átgázolni mindenkin (például Á.-n), miért éri meg elszaggatni mások holmiját (például az enyémet), ha aztán odalent tíz méteren belül megelőzzük őket, mert cammognak? trécselnek? leülnek a padra? Komolyan, ha lenne egy zsebre vágható lézerkardom, használnám.

1 megjegyzés:

  1. én nagyon ritkán vonatozom, de pont ugyanezt figyeltem meg tavaly a Keszthely-Budapest viszonylaton. Azaz ami t feltűntek a Déli fényei, azonnal mindenki cihelődni kezdett, hogy aztán negyedórát álljon sorbanm kezében a cuccával, hátán a hátizsákkal.

    VálaszTörlés