Így mennek itt a dolgok

Előrebocsátva, hogy V. szerencsére minden lelete alapján teljesen egészséges, azért elmesélem, hogy volt:

A dolgok pedig úgy történtek, hogy V. fájlalta a lábát egy ideje. Hol ekkor, hol akkor, hol ugrálás után, hol ugrálás nélkül.  Adtunk neki kalciumos pezsgőtablettát, kenegettük, meleg vízbe ültettük, hűvösen borogattuk - mikor hogy, és mindig mondtuk neki, hogy ez mindenkivel így van, ahogy nő a láb, nyugodtan fájhat. De már túl rég tartott, és egyszer csak feltűnt, hogy mindig csak az egyik lábát fájlalja, úgyhogy azt mondtam, itt az ideje megnézetni. Elmentünk a körzeti dokihoz, aki némi rábeszélésre adott beutalót az ortopédiára. Azonnal felhívtuk az ortopédiát egy időpontért. Beírtak, de közel sem azonnalra, sőt, nagyon sokára. Elkezdtünk várakozni, de V. napról napra többször fájlalta a lábát, már nem használt sem kenegetés, sem simogatás, bennem pedig napról napra nőtt a félelem, hogy mi a fene ez, úgyhogy végül összeszedtem az összekuporgatott zsebpénzemet kerestem egy magándokit. Azonnalra. És ő azonnal fogadott, a megkeresés napján este nyolckor. Megvizsgálta V.-t és nem talált semmi fizikális eltérést, így írt egy ambuláns lapot javaslatokkal. Az egyik javaslat egy vérvételről meg vizeletvizsgálatról szólt, a másik röntgenről. És vastaggal szedve az áll a papíron, hogy a felvételeket is kéri. Lehet persze pénzért laborozni is meg röntgeneztetni is, de a tanévkezdési utalvány erre nem jó, a pénzünk meg fogytán, így reggel ott toporogtam az éhen-szomjan tartott V.-vel a körzeti orvos rendelőjénél, hogy adjon beutalókat a tébés helyekre

Mielőtt bejutottunk hozzá, le kellett nyelni a mindig szörnyen undok asszisztens támadását, hogy bejelentkezés nélkül ide nem lehet jönni, rengeteg esetük van, nem érnek rá ilyesmire. Végül, mikor a sok potenciális eset közül már húsz perce egy lélek sem jött a rendelő felé sem, nemhogy be, mégis behívtak. Elmondtam, hogy beutaló kéne, ma elvinném V.-t, nem evett, nem ivott, satöbbi. Megkaptuk a beutalókat, futottunk az esztékába, vagy minek hívják most az ilyesmit. A vérvétel simán ment, alig kellett várakozni, V. bátor volt, szúrás után kapott tőlem csokit meg  narancslét, a nővérektől meg matricát. Mondták, hogy eredmény másnap lesz - és nekem persze nagyon kis gombóccá szorult a gyomrom, hogy minden rendben legyen.

Aztán elmentünk a röntgenhez is. Némi várakozás után behívtak. Megmutattam a beutalónkat és hogy biztosan tudják, mire van szükségünk, megmutattam az ortopéd orvos által írt kérést is. Kétirányú összehasonlító felvétel a lábszárakról. Felültették V.-t az asztalra kinyújtott lábbal, kattintottak egyet, majd közölték, hogy kész. Felhívtam a figyelmet arra, hogy kétirányú felvétel szerepel, így némi könyörgésre az egyik lábáról egy oldalirányú képet is kikönyörögtem. A másikról nem csináltak. Menjünk nyugodtan el, leletkiadás egy-másfél óra múlva. Megbeszéltük V.-vel, hogy visszaviszem az iskolába és egyedül megyek vissza a leletért - de aztán másképp alakult, reggelizett egy szendvicsevőben, gyógyszertárban voltunk, elintéztem három muszáj telefont - és azt láttam, már nincs idő hazamenni a táskájáért, aztán a suliba, majd egyedül vissza a leletért, így megvártuk együtt. Jól tettük, mert fél órás várakozást követően behívtak, hogy kell a kislány lábáról a másik oldalirányú kép is, mert pont azon a lábán találtak valamit. Vetkőzés, röntgen, vigyorgás V.-re, hogy ugye, én megmondtam, miközben a gyomrom diónyi és alig tudom leplezni, hogy félek. Megcsinálják a felvételt, újabb fél órányi várakozás, majd ideadnak egy harmadba vágott A4-es cetlit azzal, hogy "Kóros eltérés nincs" ennyi, se több, se kevesebb. Örülök, hogyne örülnék. De azért magam is kíváncsi lennék a három felvételre, az orvos meg kifejezetten kérte. Elkérem tehát. Mit képzel? - förmednek rám, azt nekünk 30 évig őrizni kell. Mutatom a papírt, az orvos kéri. Amúgy meg minek őrizgetnék? Diagnosztizálni akkor lehet, ha nézik, nem akkor, ha őrzik. Nem adják, mert csak orvos kérheti ki. Mutatom ismét a papírt. Sajnos nincs rajta minden adata az orvosnak - mondják. A lábmérete tényleg nincs, de a név, cím, telefon, orvosi pecsét, engedélyszám, egyebek természetesen rajta vannak. Ezt nem vehetik el, mert ez az én példányom - mondják. Mondom, hogy nekik adom szívesen, majd kérek másikat, nekem a képek jobban kellenek. Nem adják. Előkerül egy formanyomtatvány, hogy azt kellett volna kitöltenie az orvosnak. Helyi szabály, az orvos a város egy távoli szegletében él és alkot, esélye sincs ismerni a helyi nyomtatványt és szokásokat. Kitöltöm én az adatokkal - mondom. Meg ne próbálja, úgysem adjuk ki. Vigye vissza, hozza vissza. Nem tudok ezért új időpontot kérni! Akkor a körzetihez. Felhívom, ma már nem rendel, majd holnap bent lesz, mondja az undok asszisztens, de arra nem tud választ aadni, a doki biztosan kikéri-e nekünk a képeket. Nem szokás - mondja.

V.-t beviszem a suliba, igazolom a hiányzását, mert az esztékában nem adnak ki igazolást. A vérvételen a laborkérő lapot pecsételték le igazolás gyanánt - de ezzel kell kikérni a leleteket, nyilván nem adom le az iskolában, a röntgennél pedig még a szájukat is eltátották az ötlettől, hogy ők igazolást adjanak ki, mert azt mindig a körzeti orvos adja. Na, ezért már nem megyünk külön vissza, pláne, hogy már ott sincs, elhasználok a háromnapos szülői igazolási lehetőségemből három órát. A leletkikérő papírokat odaadom A.-nak, hogy másnap intézze ő (ugyanabban az épületben kell kikérni, de az egyik egy órával korábban "zár", mint ahogy a másik "nyit"), de előtte még el kell menni a körzeti orvoshoz is, hogy adja a nevét és pecsétjét ahhoz, hogy V. lábáról a röntgenképeket is megkaphassuk. A. nem örül a feladatoknak, szerinte nem kértem elég jól a képeket - de annál többet nem tudtam tenni nyolc (eleinte egyébként kedves, de a témában tökéletesen inkompetensnek mutatkozó) nővérrel, mint hogy elmondom nekik, hogy az adatvédelmi törvény értelmében a saját személyes adatainkkal mi magunk vagyunk jogosultak rendelkezni, a röntgenkép meg szerintem ilyen nagyon személyes adat. Aztán belátom, hogy gőzük sincs semmiféle távoli törvényről, viszont a nagyon is konkrét és közeli főnökük a fejüket veszi, ha ideadják nekem a képeket a formanyomtatvány nélkül, úgyhogy nincs esélyem győzni. Azt azért elhatározom, hogyha más megoldás nincs, odarajzolom az orvos pecsétjét pecséttintával, ennyi hasznom legyen már a rajztanfolyamból.

Végül nem kell az okirat-hamisítás bűnébe esnem,  mert A. másnap beszerzi a szükséges aláírást és pecséteket és elhozza V. minden leletét, eltérésestül. Bogarásszuk a netet (vagyis A., mert az én munkahelyemen három napja finoman szólva is akadozik a netellátás) és A. arra jut, az eltérések nem lehetnek nagyon veszélyesek. Én azért félek, bár tudom, hogy A. haragszik ezért, meg kinevet érte - de azt kívánom, legyen oka kinevetni, örülni fogok. A magándoki még aznap este fogad, megint nyolcra mehetünk (korábban nem is érnénk oda) Megnézi a képeket, elolvassa a vérvétel eredményeit és azt mondja, megnyugodhatunk, semmi olyan eltérést nem talál, ami a lábfájást indokolhatná, így valóban a gyors növekedés miatt fájhat - és hogy miért mindig csak az egyik? Szubjektív okok - mosolyog. Hurrá!!!!!! Nagyon megkönnyebbülök, annyira, hogy este fél kilenckor beülünk még V.-vel egy felnőttes helyre teázni, aztán kicsit sétálunk a kivilágított belvárosi utcákon, mielőtt hazamennénk.