Észrevétlen; VIP

I.
Rendezgetem a lábasokat a hűtőben, hogy minden beférjen. Persze, sosem fér be minden, utálom ezt a hűtőt, kívülről ormótlan behemót, belső tulajdonságai finoman szólva is szerények, én nem tudom, mi van a külső borítás és a belső cseppnyi tér közt, szerintem belehajtogattak egy komplett futballstadiont pályástul, nézőterestül, büféstül, talán még nézőstül is. Szóval, pakolom a lábasokat, dobozokat, ibrikeket, és az egyik lábas nagyon gyanúsan nagyon könnyű. Kiveszem, leemelem a fedőt, persze, hogy üres. Paradicsomszósz maradékával van kikenve az edény fala, így felismerem, hogy a töltött paprika hiányzik belőle. Biztos vagyok benne, hogy Á. ette meg, így minden kérdés nélkül ráförmedek. Hogy talán megkérdezhette volna, mielőtt felfalja. És ha már kérdezés nélkül megette, hogy meri visszatenni üresen a lábast. Mikor már tízezerszer elmondtam, hogy pakoljon el maga után. Á. védekezik: mikor nem voltál itthon, apát megkérdeztem, hogy megehetem-e és azt mondta, hogy igen, de ne lehessen észrevenni, hogy ettem. Hát, értem én, hogy miért mondta, mert Á. képes úgy enni, hogy még az utca túlfelét is összekeni meg morzsázza. De a láthatatlanságot nem egészen így értette. Robbanok, ma nem először.


II.
Az első robbanást V. idézte elő, még délelőtt, nagyon is tudatosan. Mert amikor megkértem mindkettejüket, hogy a bepakolt táskájukat mutassák meg nekem, meg a házi feladatokat, Á. jött szépen, felolvasta a nagyon vicces természetismeret háziját, megmutatta, mit csináltak angolból, matekból, némi ráhatással kidobálta a koszos zsebkendőket a táskából, tett helyette tisztát, meg még tesicuccot is, és így nagyjából negyed óra alatt végeztünk ezzel a dologgal. V. viszont egyszerűen úgy tett, mintha nem hallotta volna, amit kértem. Aztán megjött N., a barátnője, akit ma ránk bíztak, és V. eltűnt vele valamelyik zugban. Én meg vártam, vártam, de mindhiába. Aztán üzentem Á.-val, hogy jöjjön. Megérkezett, először a táskája az emeletről lehajítva, majd a trappoló V. is. Nincs közöd a táskámhoz! - közölte vicsorogva, majd teátrálisan felmutatta minden füzetét, könyvét, hogy nézzem meg jól. Nem elégedtem meg a borítók szemlélésével, és sajnos kiszúrtam néhány hibát (együt, ahoz, töbet), amit ki is javíttattam vele rögvest. Dúlva-fúlva firkálta be a hiányzó betűket, de ez még semmiség volt ahhoz képest, ahogy akkor kezdett el viselkedni, mikor kiderült, hogy a múltkori vers újabb három versszakát sem tanulta még meg, holott hétfőn adták fel és holnapra kell. Hisztizett, csapkodott, letámadott, hogy nem most kellene szólnom, mikor itt van a barátnője, majd közölte, hogy addig nem tanul, míg N. itt van, és jobban tenném, ha keresnék magamnak egy másik gyereket, aki szeret tanulni. És a ruháit sem teszi el, mert a vasárnap nem erre való. És hogy ne merjem többé felidegesíteni, mert elköltözik. Mit mondjak? Rondán összevesztünk. Délután, mikor N. már hazament, A.-val is eljátszotta ugyanezt. A kissé korán kamaszodni kezdő lányom egy Veszélyesen Idegesítő Perszóna.

És a következtetés: mindig, mindenért mi vagyunk a hibásak, A. és én.