Ezek után nem csoda...

... hogy az egész éjszakámat orvosi várókban és buszmegállókban töltöttem, persze álmomban. Azt gondoltam, ha már V.-t elviszem vérvételre meg röntgenre, viszem Á.-t is, jobb gyorsan, egyszerre túl lenni az ilyesmiken. A mostani rendelőbe mentünk, de ott egy hatalmas díszterem is volt, benne rengeteg ember, gyerekek és szülők, mind felpántlikázva, a végzős nyolcadikosok és családjaik, akik az utolsó nagy ünnepélyes orvosi vizsgálatra vártak, mielőtt kilépnek a nagybetűs életbe (sosem használom ezt így, mert úgy gondolom, nincs a gyereknek kisbetűs élete, a felnőttnek meg nagybetűs, de ott ez volt a szlogen), vártak mind a vizsgálatra, én meg mondtam, hogy csak beutalót szeretnék, hadd ne várjak órákig két kisgyerekkel, de az ünnepséget megakasztani nem lehetett, névsorban vonultak be, mi tehát vártunk. Egy szánkón ültünk mindhárman, holott nyár volt, aztán a fényes drapp és zöld kerámialapokkal kirakott lépcsőknél jól is jött a szán, mert kiderült, itt-ott fél méteres vizek vannak, dizájn jelleggel-e vagy máshogy, az nem derült ki, hol el-, hol pedig előtünedeztek, azokon szánkáztunk, a lábunk vizes lett persze így is, de a csomagjaink épphogy nem, és sok csomagunk volt, ki tudja, miért. Várunk tehát, közben hallgattuk az előadásokat, hogy milyen foglalkozásokat lehet majd választani az életben annak, aki már az ünnepélyes vizsgálaton átesett, beszélgettünk mi is halkan. Volt ott egy kicsike madár, egy gyönyörű, színes narancs, zöld, vörös és halvány barna tollú, páva alakú, de fél galamb nagyságú madár, ott vergődött a folyosón, talán tojni próbált, vagy csak kimenni, és én sajnáltam nagyon, de nem bírok egy madárhoz érni, szerencsére jött egy nagyon elegáns nő, hosszú szoknyában, csinos blézerben, tolldíszes kalapban, épp olyan színekben, mint a madár színei, ő megfogta, kissé ügyetlenül, de megfogta és kieresztette a folyosóról. Örültem, hogy valaki megtette helyettem. Láttam, hogy a doki nem a mostani dokink, hanem a legelső öreg néni, aki látványra a múlt századelőről származott, nagyon konzervatív volt, de nagyon okos, kiváló diagnoszta és nagyon tisztességes, és örültem, hogy ő van. Végre bejutottunk, már este kilenc is elmúlt, kérdezte, mi a panasz, mondtuk, hogy az ortopéd orvos javasolt vérvételt, mert nézze, milyen sápadtak, meg röntgent, mert bicebócák... vagyis nem is... mondtam, és elakadtam, mert nem jutott eszembe a megfelelő szó, talán azt a szót kerestem, hogy bokasüllyedés? De nem találtam, csak hogy nyomorék, meg Quasimodo, meg bicebóca, meg púpos, és mondtam kínomban nevetgélve, hogy tudja, egy olyan tök általános szó, de nem jut eszembe, végül azt írta a papírunkra, hogy "bóca", mert nem jöttünk rá, mire gondolok, és tudtam, a nyelvemen volt a "másik" szó, a jó a helyes, de nem lett meg, csak ébredés előtt egy kicsivel, amikor már a buszmegállóban vártunk Á.-val és V.-vel, és ott voltak a végzős nyolcadikosok, legalábbis néhány közülük, addigra levetették a pántlikákat, szakadtak voltak és kis üvegpipettából kábítószert kínáltak Á.-nak, orrba kellett csepegtetni, és Á. meg el akarta fogadni, és mondtam Á.-nak, hogy ne haragudjon, de ezt nem engedem meg, és a fiúknak is, hogy ne izéljenek már, csak 11 éves, de röhögtek, hogy akkor a legjobb elkezdeni, és én meg nagyon tudatosan végiggondoltam, hogy nem lehetek én egy sárkány, aki üvölt velük, mert akkor a gyerekeim egy sárkány kontra vigyorgó gyerekeket látnak, és ebből nyilván a vigyorgás jön ki győztesen, így nagyon asszertíven azt mondtam Á.-nak, hogy de hát az orrcseppet te mindig is utáltad, ez meg itt az, és szétmarná az orrodat, de már a kenőcs sem segítene rajta, a fiúknak meg azt mondtam, hogy tudom én, hogy ez pillanatnyilag nagyon jó érzés, de higgyék el, húszéves kor után is van élet, addigra meg nem lesz már orruk, igazából harmincat akartam mondani, de láttam, hogy tőlük még a húsz is olyan nagyon messze van, hogy a harminc túl öreg ember képét rajzolná elébük, húszat mondtam tehát, de röhögtek, hogy ki a fene akar húszon túl is élni, és tudtam, hogy olyan vénnek látszom a szemükben, mint az országút, és semmiképp sem kívánhatják, hogy még olyan öregen is éljenek, mint én, de reméltem, hogy Á. és V. szeret így öregen is annyira, hogy nekik ne legyek túl nevetséges, és próbáltam nem arra apellálni, hogy én mennyi idős voltam, mikor ők születtek, mert tudtam, hogy Á. erre úgyis azt mondja, hogy nem akar gyereket, hanem inkább a cseh és szlovák metilalkohol mérgezetteket meséltem el nekik, hogy azt sem tudták, mit isznak, meghaltak, és ilyen a kábítószer is, hogy jónak tűnik, izgalmasnak, de ki tudja, mikor, hogyan és mivel árt, és ne higgyék azt, hogy mindenki olyan szerencsés, hogy meghal azonnal, fordultam a fiúkhoz, van, aki évtizedekig vegetál kómában vagy nyomorékon, és persze a fúkat egyáltalán nem érdekelte, amit mondok, de láttam, hogy nem ér meg nekik ennyit, hogy én itt papolok, csak azért, mert jók akartak lenni a kisfiamhoz, egyszerűen odébbálltak röhögve, és én láttam, hogy most még sikerült megmentenem a gyerekeket, de nem leszek ott mindig, és sírva felébredtem