Én vagyok az.
Nem a légy, nem a rigó.
A nő.
Így történt: én csak úgy bambultam a konyhaasztalnál, épp végeztünk a vásárlással, a fehér ing persze hiányzik még, én vagyok a hülye, hogy nem vettem meg a kínaiban, elfáradtam a vásárlás közben, mert akkora tömeg volt és olyan zsivaj, hogy még a saját gondolataimat is alig hallottam belülről tőle, és bár délután volt még, de a nap a felhők mögé bújt, talán már nem voltak tökéletesek a látási viszonyok a konyhából kifelé, bár autóvezetéshez ezt az időt szeretem leginkább, talán a szemem homályosult el valamitől, a fáradtságtól, az allergiás tüsszentésektől, minden esetre, amikor felkaptam a fejemet valami zajra, amiről végül ki sem derült, hogy mi okozta, és kinéztem a konyhaablakon, a konyha előtt lévő juharfán valami fekete moccant, mi is lehetne más, mint valami kései kis feketerigó, gondoltam én elmosolyodva, aztán a mosoly undorrá görbült, mert nem a fán mocorgott, hanem az ablakon mászott, és bizony nem kisrigó volt, hanem egy hatalmas, undorító, fekete légy, ami zümmögni kezdett, és már el sem tudtam képzelni, hogyan mosolyoghattam rá, mert utálom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése