Foci

A focihoz állítólag mindenki ért. Sietek leszögezni, hogy én nem. Az utánpótlás neveléshez sem.  Se nem érdekel, se nem vonz. Hogy mégsem mondhatom azt, hogy semmi közöm hozzá, annak az az oka, hogy Á. szenvedélyes focistává nevelte magát az elmúlt öt évben. És mi persze segítünk neki ebben, mert hisszük, hogy családunk nemzedékek óta azért nem tudott felemelkedni, mert mindez idáig távol tartotta magát ettől az érdekes játéktól, de most végre itt az idő a felemelkedésre szeretjük őt. Így hát fociedzésen voltam az egyik este. Ahol azt láttam, hogy Á. nagyon ügyes. Elámítóan az. De nem erről akartam mesélni. Hanem arról, amit a fociedzésen láttam - hallottam:

A pályán hat fiú focizott, hárman a sárga, hárman a sárgátlan csapatban. Jani bácsi füttyögött és beszélt, mikor hogy kellett. A padon egy kalapos, vékonyka nagymama ült, és nem állta meg, hogy éles, metsző hangján félpercenként be ne kiáltson a pályán lévő fiúk egyikének, az egyetlen kövérkés, sokat eső, esés után a földön fekve maradó kisfiúnak:

Jaaaaaj, Cicám! Kelj fel, Cicus! Talpra, Kiscica, talpra! Ez férfisport, Cica! Ne légy nyámnyila nyuszi! Hogy lesz így focista belőled, Cicus? Rúgjad, Cica! Ne légy nyúl! Futás!!!!! Gáncsold el, Cicus! Jaj, Cicukám, légy már férfi! Nem baj, ha fáj! Vágj oda te is egyet, Cicám! Ez a férfiak sportja, Cicus!