2011. szeptember 9., péntek

Családi összhangzattan

Ma reggel A., mielőtt elvitte a gyerekeket iskolába, szólt, hogy ugye, emlékszem, hogy ma semmiképp sem tud ő értük menni, én megyek. Emlékeztem.

Munkába menet hívtam anyukámat, hogy mi volt Brüsszelben. Jó volt, mondta, hozott csokit meg kalácsot, ma délután szívesen elhozná. Gondoltam egy nagyot.

És összekötöttem a kellemeset a még kellemesebbel: ha ő úgysem tud este 6 után jönni, amikorra mi tutira hazaérünk, menjen el a gyerekekért az iskolába ebéd utánra, hozza el őket, adjon nekik csokit, beszélgessen velük, aztán V.-t vigye el karatézni, utána menjen nyugodtan haza, Á. maradhat otthon már egy kicsit egyedül is, én majd elmegyek V.-ért fél hatra, minden nagyon jó, kecske jóllakatva, káposzta megmarasztva. Örültem.

Fél háromkor felhív anyukám, hogy V. vele van, de még keresik Á.-t, meg a csoportját is, mert valahová kimentek sétálni. Aztán felhív anyukám háromkor is, hogy megtalálta Á.-ékat a játszótéren, de nem tudja őket hazavinni, mert egyik gyereknél sincs kulcs, mert A. kiszedte a táskájukból - amibe én még a múlt héten gondosan belekapcsoztam, és amiről meghagytam nekik, hogy mindig legyen náluk és vigyázzanak rá. Lelkükre kötöttem

Így aztán V. táskáját bedobták a kertbe, Á.-é meg az iskolában maradt, úgyhogy majd visszamegy velük oda. De siessek, mert nincs hová menniük. Anyukámnak is van kulcsa hozzánk, de rendszerint nem hordja magával, nehogy elveszítse. Siettem.

Odaérek az iskolába alig négy után, hogy Á.-t és a táskáját hazavigyem. De sem Á., sem a táskája nincs sehol. A tanító néni azt mondja, a nagymama vihette el. Én mondom, hogy az nem valószínű, mert anyukámmal beszéltünk telefonon, és
mondta, hogy négy körül mennie kell. De mivel Á. továbbra sincs sehol, rátelefonálok mégis anyukámra. És telefonáltam.

Ó, ott ülnek Á.-val a közeli parkban táskástul, csak nem képzelem, hogy magára hagyja a gyereket az utcán? Nem, azt hittem, az iskolában hagyja. Nem hagyta ott, mert V. azt mondta, hogy ötig van ügyelet, de én csak fél hatra érek majd oda. Csak nem képzeled, kérdem, hogy ha nincs ügyelet, akkor fél hatig egyedül hagyom az utcán Á.-t? Hazajöttünk.

Aztán Á. itthon maradt egyedül, míg anyukámat elvittem az állomásra, meg elmentem V.-ért. Ismét hazajöttünk.

És kiengedtem őket a játszótérre egyedül. Mert már nagyok és megbízhatóak. És nyugodtan pakolásztam.

Aztán utánuk mentem, mert úgy beszéltük meg. Mert még túl sokáig nem voltak kint egyedül - vagyis négyesben N.-nel és D.-vel. Később persze N. és D. anyukája is kijött. És jót fecsegtünk.

Aztán hazajöttünk, de A. még sehol sem volt. Mert vásárolni támadt kedve. Én meg csodálkoztam.

2 megjegyzés:

  1. Tudod, ez a szép, kerek történet, a sok-sok jöttünk-mentünk-el és a végén a kis címke, hogyaszongya: "sosem történik semmi"!
    Könnyezek drága Martine! Könnyezek! :-DDD

    VálaszTörlés
  2. Hát, mert amikor csak úgy jövünk - megyünk, akkor nem történik semmi különös, az csak a köznapi, átlagos életünk. Amikor meg történik, akkor az úgy hangzik, hogy "ma felfedeztük" "és akkor megalapítottuk" vagy "megjelent tizedik kötetem", esetleg "átvettük jól megérdemelt Nobel díjainkat", vagy valami hasonló...

    VálaszTörlés