Fülfájásról hűvös hajnalon

Péntek

A hűvös hajnal a rohamosan kifogyó készletből adódóan egy nagyon kellemes és kívánatos ügynek számít manapság. Örömmel jelentem, hogy a fülfájás pozitív folyományaként napfelkelték sokaságát* élem át ébren. Fájdalmas éberséggel. A tegnapi este odáig fajult, hogy szűkölve vonaglottam az ágyon és azt kívántam, hogy valaki végre vágja le a fejem. A. erre nem volt hajlandó, de hozott hideg vizet, joghurtot, és a kezét tördelve érdeklődött, hogy mi a nyavalyát várok mit szeretnék még, amikor eszembe jutott a lidocain kenőcs, amit egyszer vettem valamire, amire utóbb kiderült, hogy nem használható, de így szinte érintetlenül hevert a gyógyszeres láda alján. A fülemet az előírások szerint belülről egyáltalán nem közelíthetem meg, de azt senki sem tudta volna megakadályozni, hogy a fülem környékét vastagon bekenjem lidocainnal - és hogy csoda-e vagy placebo hatás, nem tudom, de valami történt: kenőcsös pofával, de amúgy a melegtől elcsigázott pucér testtel elszenderedtem és csak hajnali három utén ébredtem újra. A nap még az igazak álmát aludta, amikor én már fenn voltam. Bevettem a nurofen - cataflam páros soron következő egyedét, és vártam, hogy felkeljen a nap (ez megtörtént) és múljon el a fájdalom (ez nem türtént meg). Fájdalomtűrésemet fokozandó, politikai elemzéseket hallgattam a youtube-ról, és reméltem, hogy valamelyiktől visszaalszom, de nem. Szóval, most írok. Kedves naplóm, negyedik napja nem alszom, szerintem megérdemelnék többet. 

Szombat

Alvás, rémálom. Orvosi utasításnak megfelelően kihúzom a gyufát csíkot. Csöpögtetek. Csillagokat látok. Izzadok, mint a ló, még jó, hogy hűvösebb van. Dolgozom, kikészülök. ESte koncert, semmi kedvem menni. Sehová. DRága jegy volt, még májusban vettem, elmegyünk. A zene kimossa a fülem, nem mondom, hogy nem érzem, de jobb, mint az elmúlt négy napban bármikor. Megpróbálok egybefüggő nyolc órát aludni (de tizenhat sem lenne túlzás).

* jó, ez túlzás (még), de ha nem javulok jelentősen, igazzá válhat

Megírom, miért nem írok

Írnék. Komolyan. Sajnos fáj a fülem. Nekem nem szokott fájni, talán ezért nem is vettem túl komolyan az első jeleket, mert azt gondoltam, megoldom. Aztán azt, hogy ha veszek fülcseppet a patikában, az megoldja. Aztán a fájdalomcsillapítóban bíztam, végül az orvosban - a fájdalom egyelőre a már folyó kezelések mellett is egyre erősödik.

Nyilván sokkal hamarabb kellett volna orvoshoz fordulni, de eleinte tényleg azt hittem, hogy oké, kapott egy kis vizet és/vagy huzatot (részint bementem egy medencébe, részint nyitott ablakkal autózom - mindkettőre volt jó okom, legfőképp a kurvameleg időjárás) - aztán megpróbáltam orvoshoz menni, de július végén augusztusra is nagyon nehezen tudtam időpontot találni (mármint elérhető helyen), ezért inkább a patikában vettem fülcseppet a gyógyszerésznő tanácsát kérve a szín és a modell kiválasztásában, aztán néhány nap múlva felhívtam a fülészetet, ahol telefonon közölték, hogy a fülcsepp megbocsáthatatlan hiba volt, inkább foglaljak időpontot, és ha akut az ügy, akkor szedjek fájdalomcsillapítót, majd elmúlik. Nem múlt el, sőt, nagyon nem, mostanra ott tartok, hogy folyamatos fájdalomcsillapítás mellett is legszívesebben letépném a fél fejemet, miközben átkozódva sikoltozok. A helyzet szerda délután vált kritikussá, azt kell mondanom, hogy váratlan és hirtelen romlással, úgyhogy elmentem az éjszakai ügyeletre, ahol ott találtam Á. egyik volt osztálytársának az anyukáját, aki közölte, hogy ő ezzel nem tud semmit csinálni, még fültükre sincs, vegyek gyógyszert. Addigra azt már szedtem, úgyhogy csak hazavánszorogtam és vártam, hogy pokoli fájdalmak közt elhunyjak.

Előtte kigugliztam, hogy az SZTK* szabadságolási rendjéhez hogyan tudok illeszkedni, ha mégis megérem a reggelt, úgyhogy hajnali négykor beültem egy hosszabb hideg fürdőzésre a kádba, hat körül kiszálltam, negyed hétre totál leizzadtam és úgy éreztem, hetek óta nem tisztálkodtam - és hét előtt az SZTK-nál voltam, ahol a hét tízes kapunyitáskor a koncerteken szerzett rutinomat hátrahagyva engedtem magam elé a nyugdíjasok korántsem békés csordáit, aztán meglepve tapasztaltam, hogy mielőtt hosszas sorbanállás után szereznék egy sorszámot a két illetékes portástól, egy géphez kell sorszámért folyamodnom, aminek a birtokában kivárva az immár sorszámozott soromat, tényleg elmondhatom a portások egyikének, hogy milyen panasszal érkeztem hová, amire ő azt mondja, hogy időpont nélkül nem ad sorszámot, hanem menjek fel a fülészetre, ott várjam ki azt a sort, ami a papírtalan páriáknak van fenntartva, próbáljam elcsípni az orvost vagy az asszisztensét, a rendelkezésemre álló ajónyitási időben győzzem meg őket, hogy soron kívül, előzetes időpontfoglalás nélkül is fogadjanak, amiről ők kiállítanak egy pecsétes fecnit, amivel visszamehetek a portáshoz, hogy regisztráljon a nap nyertesei közé, aztán menjek vissza a fülorrgégére, ott várakozzak immár a legálisan várakozók közt, akiknek a sorszámai a bentlévők kegyelméből időnként az ajtó felett megjelennek.

Mindent megtettem, amit kértek, és ezért elnyertem a jutalmamat, végül a gyors folyosói villámvizsgálatot és engedélyszerzést követően az orvos színe elé, sőt, termeinek egyikében egy vizsgálószékre jutottam, ahol egy negyven centis csipeszt a fülembe tövig betolva kaptam egy antibiotikumban pácolt gézcsíkot, amit sziszegésekkel és jajgatással kevert hálával fogadtam. Aztán holnap reggel csíkcsere. Így szerepel az ambuláns lapon, azzal együtt, hogy mikorra menjek vissza (szerencsére nyitásra), és hogy ne piszkáljam! a fülemet, ne melegítsem, ne vizezzem, mert mindezektől még rosszabb lesz. Őszintén szólva nem terjed a fantáziám addig, hogy hogy a vérbe lehetne ez még rosszabb, mint az talán látszik is abból, hogy hajnali háromkor posztolok, pedig a kibírhatatln hőségben már egészen hosszan tudnék aludni (szerintem időnként elájulok közben), ha nem fájna úgy a fülem**, hogy ájult állapotomban is nagyon intenzíven érezzem. Nagyon (nagyon-nagyon) várom a holnapot és az enyhülést, időjárásban és fülfájásban egyaránt. 

* lehet, hogy manapság nem így hívják a rendelőintézeteket, hanem például Kisvárdai Nagyvacondi Maximillián Egészségügyi Központnak, de gondolom, hogy az olvasók nagy része 30+-os, szóval, értitek

** nem tudom, mit mondhatnék róla, zsibbadt a teljes fejem, közben iszonyat erővel hasogat, élesen nyilall, nincs olyan pozíció, amit enyhet adna, nincs fájdalomcsillapító, ami legalább elviselhetőre szelídítené, a falat kaparom, szívesen megszabadulnék a fejem érintett részeitől, egyszerre érzem úgy, hogy egy hatalmas vasccsővel fülön cserdítettek, aztán forró ólommal töltötték fel a hallójárataimat, juttatva az agyamba is egy keveset a sistergő ólomból, miközben a fejem szétfeszül, lüktet és apró darabkákra hullik szét, és bárcsak - de minden darabka külön is fáj, masszív hányingerem van, miközben még éjjel háromkor is harminc fok van odakint, bent meg legalább ötven. 

Üres fészek

Felbuzdulva azon, hogy vannak még olvasók, újra többször gondolok a blogra - bár nagyon nehéz úgy írni a felnőtt gyerekeimről, hogy az ne gyalogoljon bele az ő felnőtt életükbe (őszintén szólva azt is nagyon nehezemre esik leírni, hogy felnőtt gyerekeim, mert bár tudván tudom és látván látom, a szívem nem hisz a szememnek, az én szívemben ők mindig ugyanazok az édes babák maradnak, akikről nekem kell gondoskodnom és akiket nekem kell mindentől megóvnom, miközben a felnőtt kölykök köszönik, nem kérik az állandó felügyeletet és szemmel tartást, és amúgy épp erre biztattuk őket, hogy legyenek olyan önállóak, amilyenek csak lenni tudnak - és ez a biztatás igencsak jól sikerült, mert nagyon határozottan önálló felnőttek, csak elviselni nehéz. Nekem, mert A. lubickol a helyzetben - aminek részint örülök, részint haragszom rá, bár tudom, hogy ő csinálja jól) Szóval, lehet ezt még ragozni (nyilván fogom is, permanens túlragozásból jó vagyok) - nekem pokoli nehéz, én nem is értem sokszor, hogy mások ezt hogy élik túl, hogy nem szakad bele a szívük - miközben ők is látják, hogy nekem sem szakad bele (remélem, sem ebbe, sem másba még jó darabig).

A. munkába temetkezik - vagy mondhatjuk úgy is, hogy végre valahára senki sem nyaggatja munka közben rajtam kívül, én meg szokás szerint tanulásba (mármint a munka mellett), így alig van időm sírni (de azért szoktam, különösen akkor, amikor az jut eszembe, hogy Á. esetleg letelepszik a világ másik végén és ott él majd az én unokáimmal (bár egyelőre a nagymamaságot mint lehetőséget elég nehezen kapcsolom össze magammal))

Á. egyébként épp négy hónapja van kint, néha rettenetesen kétségbe tudok esni miatta, hogy ennyire messze van, máskor meg (amúgy mindig) iszonyú büszke vagyok rá, hogy abból a cuki, különleges, nagyon okos kisfiúból ilyen cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

És nem kevésbé vagyok büszke V.-re sem, aki közelebb lakik, emiatt többször találkozunk személyesen is, és aki szeptemberben kezdi az ötödik évet az egyetemen, és a cuki, különleges, nagyon okos kislányomból is cuki, különleges és nagyon okos felnőtt lett.

A macska is lassan 18 éves lesz, de szerintem ő marad velünk a nagykorúságot elérve is. 

Majd ha lehűl az idő

megírom a nagy beutalós országjárási kalandjaimat*. Egyelőre az életbenmaradás a kánikulában című projektem  köti le az összes energiámat. Pedig nálunk van víz is, áram is - viszont nincs légkondink és légmozgás hiányában még kereszthuzatunk sincs.

* már egy hónapja elkezdtem, de félbehagytam, mert mégsem volt elég érdekes. Most viszont már nagyon bosszantó.

Te nyomorult, hát a banktól hívlak!

 Igen, ez így egy Telexes cikk.

Sajnos az én valódi bankom valódi ügyintézői sem voltak sokkal felkészültebbek, nem kommunikáltak és nem artikuláltak jobban, nem voltak hatékonyabbak, nem voltak rokonszenvesebbek sem, mint a fentebb idézett valódi csalók. Tény, hogy akkor azonnal kellett volna bankot váltanom, amikor einstandolták a Budapest Bankot, amit szerettem*, de főleg a netes felületét.

Letiltották a kártyámat egy (általam kezdeményezett, de szerintük gyanús) utalás során, aztán erről küldtek egy sms-t, hogy ha nem tetszik, hívjam fel őket, így aztán megpróbáltam velük kapcsolatba lépni, 24 óra alatt hét ügyintézőt fogyasztottam el, egyik rémesebbnek hangzott a másiknál. Többször ellenőriztem, hogy valóban a bankot hívtam-e, mert olyan szinten votak fogalmatlanok, beszédhibásak, értetlenek, lekezelőek, agresszívek, hogy azt hittem, egy csaló odal felülírta a bank oldalát.

A chatgpt az Erste-t ajánlja helyettük. Megkérdezném, hogy hát ti? - de félő, hogy nemigen vannak már olvasók (hát, így jár, aki nem ír - de folyton csupa olyasmi jár a fejemben, ami nem tűr nyomdafestéket**)

* nem úgy, mint valamit, ami nem bank, de ahhoz képest, hogy bank volt, kedveltem

** hogyan lehet végleg elintézni jobb belátásra bírni az ikerszomszédot, aki olyan szinten árasztja el a házunkat cigarettafüsttel, hogy a (benti) fregoliról levett tiszta ruháim, a szekrényben lévő ruháim, és minden levegő, amit beszívok, maróan cigarettafüstös? Ha azt mondom, gyilkos gondolataim vannak, nem túlzok. Nyilván nem fogom merem bántani (mert félek tőle és törvénytisztelő kis hülye vagyok), különös tekintettel arra, hogy hogy szerezte meg az ikerfelet a korábban itt élő nénitől... (korábban... élő... néni)

az önbíráskodásról

Három irányból tudunk szellőztetni, három irányból dől a cigarettafüst a házba. Nagyjából napi huszonnégy órában, mert álmatlan éjszakáikon és dologtalan nappalaikon is dohányzással ütik el az időt a kedves szomszédok. Télen is zavaró, de télen legalább van cigarettaszünet. Mármint időnkénti szünet a permanens füstölésben. Nyáron folytonos, és nyáron nem tudunk folyamatosan csukott ablaknál élni. Fuldoklom. Cigarettafüstös a szekrényből tisztán kivett ruhám. Este erre nem tudok elaludni és reggel erre ébredek. Nem mondom meg, hogy cigarettafüsttől elárasztott agyamban milyen megoldásokat találok a szomszédság semlegesítésére, mert magam is elborzadok saját elméleti brutalitásomtól. De ha valamikor megértem az elborult aggyal önbíráskodókat, a mostani kánikula füsttel dúsított napjain nagyon megértem őket. Úgy érzem, bármit megtennék egy füstmentes szellőztetésért. Bármit.

Nem, nem opció szólni nekik. Bár az lenne!

Repes és táncol a szív

Dr. Hegedűs Zsoltot nemcsak a tánca miatt lehet szeretni - bár a világhírt kétségkívül és megérdemelten az hozta meg neki - de a szívhang kötelező, kényszerű meghallgattatásáról szóló véleménye is korrekt, képes szétválasztani saját hitbéli meggyőződését és esetleges személyes döntését attól a szakmai állásponttól, amely más meggyőződésű vagy az övétől eltérő világnézetű emberek életét befolyásolja - és ráadásként Dr. Karikó Katalint is felkérte szakmai tanácsadónak - hát, komolyan, alig hiszem, hogy nem álmodom!

Dr. Lannert Juditot is meghallgattam, szerintem ő élőben azért jobb, mint amennyit ezen a meghallgatáson mutatott magából- de azért itt is abszolút vállalható és elfogadható volt minden mondata. Nem győzöm kapkodni a fejem, szakember szakember hátán, vállvetve, együtt valami közös jóért... úgy remélem, hogy ezentúl közéleti témákban elég lesz bólogatni, és soha nem kell kitérni hitből és világnézetből.

Felváltva sírok és nem sírok

Hihetetlen felszabadultság és öröm és mély gyász van bennem egyszerre. A tegnapi nap felemelő és fenséges volt, alig tudok betelni vele, és nem gondoltam, hogy valaha is így fogom gondolni, de úgy tűnik, Magyar Péter és csapata nagyon hamar felnőtt a feladathoz. Nagyon drukkolok - nemcsak nekik, mindannyiunknak - hogy a legjobb önmagává nője ki magát ez az ország. De szívszaggató fájdalmat és feneketlen, sötét dühöt is érzek. Dühös vagyok az elmúlt tizenhat (plusz négy (stb.)) év miatt, iszonyatosan fájnak a szétcseszett, az ellopott évek, és őszintén remélem, hogy mindenki megkapja a méltó büntetését, aki részt vett az ország és a társadalom szétverésében. Csakhogy van egy csomó olyan veszteség, amit már sosem lehet visszafordítani.  Lassan kezdem elhinni, hogy van jó irány, vezet is út arra, hogy lehetséges a gyógyulás, hogy van remény tényleg végre egy jó (nemcsak jobb, de egy igazán jó) országban élni, ugyanakkor nem hiszem, hogy meg tudom bocsájtani, hogy a gyerekeimnek (és egy teljes nemzedéknek) ebben kellett felnőniük, hogy én ebben kellett, hogy megöregedjek (igen, sajnos sokkal-sokkal jobban megöregedtem és sokkal jobban belerokkantam az elmúlt évekbe, mint azt egy élhető helyen tettem volna, ahol lett volna normális oktatás, egészségügy, szociális szféra, gazdaság, társadalmi szolidaritás, védőháló és egyéb luxuscikkek, ahol nem kellett volna beledögleni abba, hogy a gyerekeim még nem nőttek fel addigra, mire anyukám megbetegedett és nem kellett volna majdnem két évtizeden át folyamatosan több fronton helytállni, mint amennyit elbírtam, ahol lehetett volna az úgynevezett karrierre is energiám - a saját egészségemről már nem is szólva, mert arra sem jutott figyelem, fókusz, erő, idő). Remélem, hogy mindezek ellenére fogok még élni, hogy a rokkanásaim nem véglegesek és nem visszafordíthatatlanok, és azt is, hogy sokáig láthatom, hogy egyre jobban működik minden. 

update - aztán lépjünk már tovább a következő mezőre

Szóval Á. saját elmondása szerint jobban van, de lehet, hogy csak ezzel a pozitív felütéssel merte megírni azt, hogy valami egyetemi adminisztratív kavarodás miatt (még az itthoni egyetem) vissza kell fizetnie egy (még tavalyi) konferenciára megpályázott százezer forintot, mert bár részt vett a konferencián, ami nagyságrendileg úgy háromszázezerbe fájt, készített is beszámolót, azt el is fogadták, de egy másik alapból is kiutaltak neki húszezer forintot, így ezt nem vehette volna fel (igaz, hogy a húszezret végül épp azért mégsem vette igénybe, hogy felvehesse ezt) - szóval, nyilván megfizetjük (újra és újra) a tanulópénzt. Amúgy meg örülünk nagyon, ha komolyan úgy érzi, hogy jobban van. A laptop nem gyógyult meg magától.

A messzinél is távolabb

Á. tegnap délután írt, hogy megsérült, valószínűleg combizomszakadása van. Aztán néhány óra múlva azt, hogy tönkrement a laptopja. Aztán ma reggel azt, hogy lázas. Mindent megszakértettünk online. Én kértem, hogy menjen el orvoshoz (egyelőre nem ment), A. pedig azt mondta, ez a hibaüzenet arra utal, hogy kénytelenek leszünk egy új laptopra beruházni processzorhiba miatt. A lázas állapotához nem tudtunk érdemben hozzászólni, mert már nem volt online (remélem, békésen alszik és nem a kórházban készítik fel éppen egy műtétre). Nem tudom, mit tettem az előző életeimben, de az biztos, hogy ez az életem nagyon durván arról szól, hogy tanuljam meg végre elengedni mindazt, amire nem vagyok ráhatással. A jelen állapotot tekintve a következő életemben is ez lesz majd a feladatom, mert egyelőre kurvára nem megy. De ha netán az lenne a dolgom, hogy tanuljak meg sírni, jelentem, az már remekül működik. Az utóbbi évtizedekben legalább tíz életnyit sírtam, már mindenhogyan képes vagyok rá. Könnyezve, átkozódva, mosolyogva, megkönnyebbülve, keservesen, hüppögve, üvöltve, folyamatosan, két perc alatt könnyfelszárítással együtt gyorsan elintézve, észre sem véve, hogy sírok (satöbbi) - szóval, komoly sírásportfóliót állíthatok össze, ha kell.