Darázsderék helyett

szúró csipőfájdalom. Nem tudom, mi lelt. Anyukám halálakor is fájt már a derekam, de persze nem értem rá sem pihenni, sem orvoshoz menni. A temetés előtt eljutottam egyszer manuálterapeutához, aki a következő alkalmam előtt balesetet szenvedett, így egy hónapra kivonódott a forgalomból. A masszőr, akihez tavasszal fértem be utoljára, mielőtt elköltözött és ideiglenesen bezárta a boltot - majd soha nem nyitott ki az új helyen  - nem volt elérhető. Szóval, gyűrtem a napokat - korántsem a legjobb tudásom szerint: sok ülés, sok stressz, nulla mozgás, sok evés, minden borzadalom. Aztán többször is voltam beteg, először anyukám kórháza majd halála miatt mondtam le a nőgyógyászt, aztán a saját betegségem miatt, aztán nem is kértem új időpontot. Aztán betegen jártam dolgozni, mert nem volt vészes, csak éjjel nem kaptam levegőt, nappal zöldeket fújtam az orromból, de nem voltam lázas, vagy csak ritkán és kicsit. Most viszont hetek óta fáj a gerincem, aztán a csípőm, most pedig három napja a teljes gerincöv totál be van állva, olyan érzés, mintha be lenne gyulladva mindenem, a fenekem, az alhasam, a derekam, a combom, mindehhez társul egy enyhe permanens hányinger. Nem tudok ülni, állni, feküdni, járni - minden fáj. És meg vagyok rémülve, mert a veszélyes kis hipochonder azt üvöltözi bennem, hogy szarkómka, csontrák, veserák, méhrák, lábamputáció - meg ilyenek. A stressz állandósult, V. folyton utazik, havas utakon, idegenekkel, Á. nem konzultál a konzulensével, én már nem szeretek dolgozni, fáradt vagyok és szomorú.

Már nem szeretek

a munkahelyemen dolgozni - nem jó kimondani, de így van. A főnököm fura lett, talán kezdődő demencia, talán kiégés, talán korábban félreismertem - nem tudom, de sorra követ el olyan baklövéseket, amiből egy is sok lenne.

A karácsony pedig

elveszítette a korábbi titokzatos, meleg fényét. Tudom, hogy lesz, készülök rá némi fékezett habzású becsülettel, de minden különösebb izgalom, pláne remény nélkül. Talán nem sírok mindennap (ezt nem tudom biztosan), de sokszor úgy mar belém a fájdalom, mint egy acsargó kutya, lerázhatatlanul. Ha szerencsém van, épp vezetek, autóban tudok a legjobban sírni, ott biztosan nem nyit rám senki.*

* ezzel együtt időnként jólesne, ha valaki megkérdezné, hogy hogy vagyok, de anyukám halála, mint szenzációs esemény csak egy napig tartotta magát a köztudatban, a temetés óta konkrétan senki nem érdeklődött még arról, hogy érzem magam (a temetésig is inkább csak arról, hogy mikorra tervezem) - bár időnként elsütnek borzelmas közhelyeket, melyek szerint most lettem felnőtt, most ért véget a gyerekkorom, mindenkinek jobb így, meg ilyesmik. Biztosan nagyon nehéz egy gyászolót jól szeretni , engem különösen nehéz lehet jól szeretni (azt sem tudom, lehet-e egyáltalán engem szeretni - hozzátéve, hogy nyilván bárkit nehéz jól szeretni)

esetem az agyonhájpolt dubai csokoládéval

nem túl finom, a különleges kadayif tészta állagra talán leginkább az üveggyapotra hasonlít, a többi meg simán (túl) édes

program

sokszor vagyok szomorú és úgy érzem, semmit sem értem el és már semmit nem is fogok elérni az életben, de legalább A.-val csináljunk időnként közös programot - gondoltam - és kinéztem egy jó kis világvége előadást szerdára a megszüntetett ceu asztráltestében, hogyan éljükl túl, hogy 25 év múlva már semmik sem leszünk - vagy valami hasonló - címmel. jó programnak ígérkezett, de A. nem kíváncsi rá. a következő jelentős esemény csütörtökön lesz, amikor mell ultrahangra megyek a rosszul sikerült mammográfiám után.

Sokkal

de nagyon sokkal több holmim van, mint amennyire bármikor szükségem volt, van vagy valaha is lesz. Kötődöm hozzájuk, szeretem vagy gyűlölöm őket, emlékeztetnek valamire vagy valaminek a hiányára, ott gyűrödik és porosodik bennük az életem. És akkor még nem számoltam hozzá mindehhez a szüleim ránk maradt holmijait, amelyekhez szintén különböző érzelmek fűznek. Szeretnék rendet tenni magam körül, mielőtt meghalok. Úgy értem, lehetőleg jóval előtte.

nehéz elhinnem

ugyanakkor mégis jelentős fölénnyel választották meg a trumplit, amiből azt a következtetést vonom le (nem először és talán nem is utoljára), hogy én egy másik Föld nevű bolygón érezném jól magam. Hajrád, Friday!

Mondatok

A helyedben én inkább már megkönnyebbülést éreznék - mondta egy kedves ismerős, amikor anyukám halálán még két héttel később is (sic!) elsírtam magam. Kíváncsi vagyok, hogy reagált volna hasonló mondatra, amikor arról picsogott panaszkodott nekem, hogy elhagyta a pasija, vagy amikor a munkahelyén helyezték kilátásba, hogy megválnak tőle

Nem szégyelli magát, hogy mások bajából akar meggazdagodni? - írta a számlázási címet firtató levelemre egy felháborodott jelentkező, aki egy veszteségfeldolgozó programba jelentkezett hozzám - de azt hitte, ingyenes lesz. Mondjuk már a legelejétől egyértelműen ott van, hogy mennyibe kerül per alkalom, mennyibe kerül összesen és milyen címen mennyi kedvezményt adok. Az üzletek és az éttermek megélhetnek mások éhségéből, szomjúságából, vagy abból, hogy fáznánk pucéran. Az orvosok megélhetnek mások betegségéből. A közlekedési vállalatok abból, hogy kihasználják, hogy el kell jutnunk A-ból B-be. A sírköves a kőfaragásból. De szerinte én nem élhetek meg abból*, hogy végzettségeimet felhasználva támogatok másokat nehéz élethelyzetükben?

* amúgy nem élek meg belőle különösebben fényesen, sem a főállásomban, sem a szabadidőm terhére hirdetett egyéni vagy csoportos alkalmakból.

A részvétről

Anyukám halála kapcsán volt módom megtapasztalni a részvétet és a totális részvéttelenséget is - és egyben kénytelen vagyok önmagamra is ránézni, hogy vajon én képes voltam-e (vagyok-e, leszek-e) őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett, amikor és ahogyan szksége van rám. Azt hiszem, eddig a szót magát sem fogtam fel teljes terjedelmében - nem is szívesen írtam le vagy mondtam ki, mert nem jelentett semmit. Őszinte részvétem. Üres formulának gondoltam, és inkább azt írtam, mondtam, amit gondoltam, valami olyasmit általában, hogy mélyen együttérzek veled - és ez többnyire tényleg igaz is volt, sokszor átéreztem mások gyásza kapcsán a gyász fájdalmát. De most azt gondolom, a részvét valami egészen más. Részt venni sokkal több, mint együttérezni. A részvétben benne van egy támogató, segítő jelenlét. Hogy az első döbbenet után, ami együttérzést vált ki, nem tűnök el "tapintatosan", hanem maradok a másik mellett. Nem teszek úgy, mintha menne minden tovább, mint volt, hanem felajánlom a részvéte(le)met az ő kísérésében, az ő gyászában. Én is ritkán tettem meg, bőven érhet kritika engem is. Voltak gyengébb próbálkozásaim, és voltak olyanok is, amikre most visszagondolva azt érzem, hogy megtettem, amit lehetett - ezek vannak kisebbségben, de erőt adnak a folytatáshoz, mert tudom, hogy képes vagyok őszinte részvéttel ott lenni valaki mellett.

Anyukám temetésén alig voltak, a szűk és hiányos családon kívül két barátnőm és anyukám egy volt kollégája. Voltak néhányan, akik írtak, hogy miért nem tudtak eljönni (és belátom én is, hogy nem minden program mondható le) - de sokan elintéztékb egy ctrl c ctrl v őszinte részvétemmel a teljes részvételüket, a legdühítőbbek azok voltak, akik közölték, hogy jobb is ez így már - de épp ők sem a betegség idején nem voltak jelen, sem a gyász idején nem nyújtanak segítséget vagy támaszt ezzel, legfeljebb a saját helyzetüket teszik könnyebbé - hiszen mit vigasztaljunk azon, akinek jobb lett végre azzal, hogy jobb lett végre az anyjának, hogy (nehezen bírtuk kivárni, de végre) meghalt. Azt mondom, hogy nagyon sokat jelentett volna, ha néhányan megkérdezik, hogy hogy vagyok (és ilyen ember a szűk családból és azon kívül is alig volt), ha szólnak hozzám - szinte bármit - saját megnyugvásukon túl, hogy na jó, akkor ezzel tovább nincs probléma, haladjunk tovább.

A temetés egyébként - az én akaratomnak és szervezésemnek megfelelően - igazán szép volt, az idő is olyan, hogy anyukám imádta volna, volt utána éttermi családi beszélgetés, ami végül szintén jólesett (bár nem volt könnyű rábeszélni anyukám testvéreit, hogy egyáltalán eljöjjenek) - amiből arra gondolok, hogy a mi családunkban (és feltehetően másutt is) komoly gondok vannak azzal, hogy megengedi-e magának valaki egyáltalán, hogy megélje a gyászt, a veszteséget. Annak örülök, hogy én transzparens tudok lenni, beszélek a gyerekekkel és A.-val (és mindenkivel) is az érzéseimről, sírok, és eszem ágába sincs elfojtani vagy titkolni - és tudok nevetni és örülni is, ha úgy adódik. Egyszerre érzem nehéznek és könnyűnek ezeket a napokat, rengeteg fájdalom van bgennem, de rengeteg megnyugvás is. Örülök, hogy végigcsináltam - és bár vannak konkrét helyzetekkel kapcsolatban lelkiismeret furdalásaim, de van bennem büszkeség is, hogy meg tudtam csinálni, és hogy olyan lányom van, aki ilyen mélyen empatikus, kedves, rengeteget tanultam tőle a szeretetről is. Hektikus és nehéz a gyász, de felszabadító, hogy egy olyan útra tudok visszanézni, amit végigcsináltam minden nehézségével együtt.

Az utolsó nap délutánján anyukám ébren volt, és volt kb húsz perc, amikor csak fogtuk egymás kezét és a tekintetünkkel egymás szemébe kapaszkodva ültünk (ültem én az ágya mellett és feküdt ő az ágyán), és azt remélem, hogy a tekintetének az erejét sosem fogom elfelejteni.

És még egy: az, hogy anyukjám októberben halt meg és a halottak napja előtt volt a temetése, nagyon sokat segít, mert ez az a ritka időszak az évben, amikor a természet is meghal egy kicsit, és azt nagyon szépen teszi, és hogy a csapból is a gyász folyik - néha bénán, de sok jó cikket, verset olvastam.

holnap

Holnap lesz anyukám temetése. Gyűlölöm kimondani vagy leírni együtt ezt a két szót. október 12-e éjjele óta szervezek, intézek, kitalálok, kifizetek - arra, hogy megéljem a gyászt, ahogy én megélném, még nem volt idő. Nem volt idő rajzolni, olvasni, bambulni. A. nagyon is velem van mindenben, és a gyerekek is. Nem tudomj elmondani, mennyire hiányzik anyukám. A család nagy részétől még annyi visszajelzés sem jött, hogy eljönnek-e a temetésre. Illetve néhányan, hogy miért nem. Gyönyörű az idő, anyukám ilyet érdemel, remélem, holnap is hasonló várható: szikrázó napsütés, langymeleg, derűs, színes ősz.