Vajon miből kell észrevennem, hogy amikor az 50-es táblánál 50-nel, a 90-esnél 90-nel, stb. autózom (+/- néhány km/óra), akkor épp dicséretesen szabálykövető vagyok másokkal együtt, vagy épp nem veszem észre magam, hogy feltartom a sort?
P.S.: A kérdésfelvetés pusztán elméleti, ezentúl is pont úgy fogok autózni, ahogy a képességeimet és az aktuális állapotomat ismerve kellőképp biztonságosnak találom.
Két fok van. Kettő. Télszag van, jégillat, havat szimatolok. Hétfő van. Pénteken mezítlábasan, szandálban és szoknyában mentem dolgozni. Nem volt durván melegem, de nem is fáztam.
Kedd reggelre nulla fok lett, befagyott az autóm szélvédője. Azt hiszem, átfoglalom az utazást Szicíliába.
Most akkor nem azon vekengek, hogy nincsenek barátaim, mert rájöttem, hogy ez a barátaim számára bántó lehet (bár amikor vekengek, akkor mindig úgy érzem, hogy nem léteznek, nem létezőket pedig nehéz megbántani - vagy mégsem?) - szóval, most, hogy épp egy barátnőmmel utazom el az őszi szünetre, nincs késztetésem kételkedni abban, hogy a barátaim léteznek. És az jutott eszembe, hogy vajon én mennyire lehetek jó barát. És nem tudom. Mert azt általában érzem, hogy nekem mire van vagy lenne szükségem, de azt hiszem, nem nagyon vagyok tisztában azzal, hogy a barátaimnak (leszűkítve azokra, akikkel mondjuk kölcsönösen úgy gondolunk egymásra, mint barátra) én mennyire ismerem a baráti szükségleteit és vajon megfelelek-e ennek. Szeretek magamra úgy gondolni, mint alapvetően kedves és másokkal törődő lényre - de valójában nem tudom, hogy ez tényleg igaz-e. Már csak abból kiindulva is, hogy nem harmincöt évvel ezelőtt jutott eszembe ez a kérdés, hanem csak most.
Kitartóan nézem újra és újra a The Big Bang Theoryt, egyáltalán nem unom (ha igen, áttekerek egy másik részre, de igazából csak ritkán esik ilyesmi) - és időnként úgy érzem, én vagyok Amy (máskor meg Sheldon, stb. - de sajnos sosem vagyok én Penny), ami nem fest túl vidám képet rólam és az én mentalizációmról.
Amúgy ma túljártam a fb eszén (vagy megismertem az észkárását és alkalmazkodtam hozzá - akkor ő járt túl az én eszemen?) - így engedélyezte a megosztásomat.
inkompetens hülyének tekintve végigasszisztálni valamit (vagyis inkább valaminek a szisztematikus tönkretételét) - hatáskör híján, beavatkozási tilalommal sújtva. Nincs hová kicsekkolni, a való élet sem logikusabb a fészbukéletnél.
A kollégáim azt hiszik, sosem iszom. Nem én ringatom őket ebben a hitben, sőt, mindig mondom, hogy szívesen iszom finom alkoholt, ha épp úgy adódik, csak velül ritkán adódik úgy. Velük például azért nem iszom, mert autóval járok. És mert zömmel pálinkáznak, ami nekem (nagyon) ritkán ízlik. És vendégségben sem általános, hogy kedvemre való alkoholt találok, mert a sört szeretem ugyan, de nincs mindig kedvem hozzá, a borok közül inkább csak a desszertborokat szeretem, ciderből csak a valódit (nem színezett, nem ízesített), az unicumféleségeket utálom, a tömények közül sem sokat találok finomnak - illetve van, ami finom, de csípi a nyelvemet, torkomat, szóüval, maximum egy kiskanálnyit kérek kóstolónak. Tegnap például gint ittunk A.-val - tonik híján alkoholmentes olasz aperitivvel hígítva - mert a gint pont szeretem és mert durván felbaszta az agyunkat a fb . Holnap majd a B következik.
Iszonyú sok időt elpazaroltam - teljesen feleslegesen - arra, hogy létrehozzak egy kibaszott fb eseményt, illetve hogy azt fizetett hirdetésként eljuttassam a kiszemelt célközönséghez - hiába. Mondjuk tegyük fel, hogy én vagyok a világon a legostobább lény - oké, de akkor én már nem is hirdethetek? Vagy nem én vagyok az? Akkor mi a francért nem működik semmi ezen a tetves oldalon? Az élettől is elment a kedvem, nemcsak a fb hirdetésektől. Köszönöm, metaszar. Ó, ez egy szelídlelkű okos kis blog volt valamikor, mostanra pedig válogatatlan trágár káromkodások tárháza lett - de a világ tett ilyenné, én csak véres, kifacsart citromként lógok a sors meg a fészbúk szájában, és gyűlölöm őt. Hiába, mert nélküle nincs esélyem eladni magam (termékem, szolgáltatásom) és végső soron csontig kopik fel az állam.
Az őszi szünetben elutazok, ez tartja bennem a fagyott lelket még úgy-ahogy. Kicsit. Épphogy.
Tegnap este (éjjelbe nyúlóan) megnéztük a Magyarázat mindenre című új magyar kultfilmet - és nekem nem tetszett. Nem unalmas volt, hanem valahogy hamis és hiteltelen. Mintha egy fél ritmussal odébb csúszott volna minden - nem sokkal, de épp annyival, hogy zavaró legyen. Nekem - mert akivel voltam (H.), annak tetszett és a közönség többi része is nagyokat nevetett bizonyos részeknél. Én nem. Nekem nem volt sem vicces, sem valódi - annak ellenére sem, hogy kifejezetten szeretni szoktam a magyar filmeket, bírom a groteszk látásmódot, érzékeny vagyok a társadalmi jelenségekre, kábé minden helyszín jól beazonosítható volt, dolgozom hasonló közegekben (meg amúgy is Magyarországon élek) - és mégsem. Vagy talán mindezek miatt nem.
És mindezek után még megtörtént az a rémálom, hogy éjszaka bent ragadtam egy mélygarázsban, mert a moziban lehúzott jegy csak négyórányi mentességet adott, amit én (mi) 21 perccel átléptünk. Hosszúnak éreztem a filmet, de erre azért nem számítottam (nem négyórás, korábban találkoztunk). Ott kellett hagyni az autókat a mélygarázs kijárati sorompója előtt az elakadásjelzővel, kiszállni és gyalog eljutni a félelmetes alagútban egy titkos ajtóig, azon átteleportálni az alagút egy másik részébe, ahol bianco kártyákat találva (H. ismerte, hogy létezik ilyesmi, én meg mintha a Holdról pottyantam volna) ki kellett fizetni a negyedik órát, majd visszaosonni a kocsihoz, ahol ezekután már szinte gördülékenyen kijutottunk. Biztosan én vagyok hülye, de nem lenne értelme a kijáratokhoz is telepíteni egy bankkártyaleolvasó cuccot, hogy azonnal fizethessünk, ha nem tudunk másként szabadulni? Továbbá miért kell hosszú majomkézzel rendelkezni ahhoz, hogy az ember elérje azt a kurva automatát anélkül, hogy kiejtené a kezéből a jegyet (nem értem el a gépig és kiejtettem), aztán a földön kotorászni, hogy a sok leesett jegy közül melyik volt az enyém (nem találtam meg). Mindenki megnyugtatására mondom, hogy van éjszakai diszpécser, aki segített - de nekem mélygarázsfóbiám van amúgy is, és ez az epizód egyáltalán nem segített abban, hogy közelebb kerüljek lelkileg a mélygarázsokhoz.
Megint hétfő. Megint nem vagyok elég kipihent hozzá.
de éjszaka tengerparti szállásokat nézegetek vágyakozva, miközben képtelen vagyok felébredni reggelenként - csakhogy minden napra esik valami fontos, ami miatt aznap semmiképp nem mehetek szabadságra (és A. semmiképp nem tud velem jönni, szóval, mehetnék egyedül (V. sem tud, Á. alapból utál nyaralni)), én hülye meg nem vettem ki nyáron a szabadságomat egy jó kis őszi utazásra várva
is finom a karalábéfőzelék. Örülök neki, köszi, Zsófi, a visszajelzést! Megint azt főztem. Nem tudom megunni. Négy személyre minimum négy-hat karalábé kell hozzá. Vettem tököt is, azt holnap reggel főzöm meg. A kaporral trükközni kell, hiánycikk lett (mint az egyszer használatos gumikesztyű), és méregdrága - de az már egy hete megvan, megmosva a mélyhűtőben tárolom. És vettem karfiolt is - nyersen is imádom.
