- merre menjek?
- kövesd a színarany égi palota fényeit
- mi?
- menj napnyugatnak
- mi?
- csak menj egyenesen tovább
- merre menjek?
- kövesd a színarany égi palota fényeit
- mi?
- menj napnyugatnak
- mi?
- csak menj egyenesen tovább
- fakadtam ki A.-nak, aki épphogy hazaesett egy fárasztó edzésről. Mondjuk én edzés nélkül is sokkal fáradtabb tudok lenni. Még mindig tart a nemcovidom. Mi? - értetlenkedett. Pedig neki is érzékelnie kellet volna a jó két kilónyi, saját bűzös levében fuldokló döglött húsparadicsomot a konyhaasztalon. Egyszerűen képtelenek vagyunk felvenni a versenyt a pimpósodással, penésszel, erjedéssel, rothadással és egyéb romló növényi maradékokkal. Legközelebb a játékboltba megyek a zöldséges helyett és műanyag zöldségeket fogok venni. Ugyanúgy ehetetlen lesz, mint a rothadók, de nem keltenek csalfa reményeket, hogy hátha a másik oldaluk még eheteő (persze, egészségünkre, broáf!) és nem kell utánuk takarítani sem.
A munkahelyemen úgy százan vagyunk, van némi fluktuáció is, hol kisebb, hol nagyobb - most épp jóval nagyobb. Nem minden kollégát ismerünk egyformán jól (nyilván nem), vannak, akik más földrajzi helyen vannak, velük eleve ritkábban találkozunk. Egy (hozzánk képest) másik telephelyen dolgozó kedves és közismert kolléganő (legyen Luca) köztudottan évek óta együtt jár egy kollégával (legyen Laci). Most kiderült (én tudtam, de Anna barátnőm eddig nem), hogy Luca babát vár, már elég látványosan nagy a hasa. Anna ma tudta meg, épp egy konferencián, ahol mindannyian együtt voltunk. Anna elég vehemens természetű, ha örül, ő nagyon örül. Kezdés előtt tehát nagy vigyorogva felszaladt a pódiumra, megfogta az előadók számára kikészített mikrofont és hangosan gratulált Lacinak, a friss apajelöltnek. Csakhogy Anna nemcsak azt nem tudta eddig, hogy Luca terhes, de azt sem, hogy már közel egy éve nincsenek együtt Lacival. Képzelhetitek...
Vettem (jó) néhány napja egy hatalmas, gyönyörű körtét. Megmostam, hogy elvihessem magammal dolgozni. Aztán a körte eltűnt.
Mostanában (jó) néhány napja olyan baromi nehéz a hátizsákom, hogy letépi a fél karomat - mert félvállra vetve hordom. Mi a franctól?
Szemfülesebbek talán már sejtik, mit találtam ma (rohanós) indulás előtt a hátizsákomban. Igen, fél kilónyi erjedt körtepépet. És ebbe beleáztatva a naptáromat, a töltőmet, a nesszeszeremet, az igazolványaimat és kártyáimat - szóval mindent, ami a többi kacat alatt volt.
Igen, teli van a táskám (is) kacatokkal. Hónapok (évek?) óta tartok kacatmentesítést, és újra ésmindig újratermelődnek. Szerintem az agyamból jönnek.
A mosópor. Úgy ám. Kapszula ruhatárhoz mosókapszula dukál. Mondjuk, nálunk ez nem értelmezhető fogalom - szemben a porral, ami ellepi a házat. Szóval, én mosóport szerettem volna venni. Mosóport? - kérdezte az eladó. Talán akad még valamelyik alsó polcon, de már kiment a divatból. Elnézően mosolygott rám, mintha százéves nénike lennék és azt kérdeztem volna, hogy hány pengő a kékítő. Hogy kissé divatosabbnak tűnjek, vettem zabtejet. Barista verziót is. És frontok elleni teát, mert ma többször is ripityára repedt a fejem, úgy kellett összedrótoznom gondolatokkal. Gyenge kis gondolatok. Mert igazából nénike vagyok, elhasználódtam, kimentem a divatból.
de semmi kedvem dolgozni. Látok mindenféle izgi programokat a neten - könyvillusztráció, szövés, irodalomterápiás csoport ezerféle fókusszal, manuálterápia, kirándulók közössége, mozik, könyvek, színházak, megszámlálhatatlan vonzó úticél. Nem lehetne, hogy végre egyszer én nyerném a kétszázmilliárdot a lottón vagy a megkapnám a munkahelyemen fizetésként, vagy örökölnék a sosem látott amerikai nagybácsimtól - mindegy is lenne, honnan (jó, bankot rabolni gyáva vagyok és ügyetlen is, úgyhogy az nem játszik), csak dőljön a pénz. Ígérem, egy-két év után visszatérek dolgozni, szeretem a munkámat, de szükségem lenne egy hosszú, felhőtlen kikapcsolódásra, feltöltődésre ahhoz, hogy tovább tudjak működni.
P.S.: nem durva, hogy a szabadság és a pihenés címkéket csak most adtam hozzá a listához?
amikor azt mondom, nincs nap, hogy ne jutna eszembe, akkor azt nagyon komolyan mondom. nincs nap, hogy ne jutna eszembe. bezzeg és a gyerekei. bezzeg, aki életvidámabb, viccesebb, izgalmasabb volt legtöbb ismerősömnél. pedig teli vagyok jófej ismerősökkel. és még mindig nem tudom felfogni, hogy meghalt. már két éve.
mondta Hunor, majd előhúzott a zsebéből egy gesztenyét és felmutatta. De ennyitől én nem ájulok el. Még a döglött bodobácstól sem, amit Lili hozott a tenyerén azzal, hogy esetleg életre tudom-e kelteni. Nem tudtam, bár ilyen képességnek örülnék.
Jártam megint a Lidlben is, ott viszont majdnem elájultam (nem), mert 400 forint egy kis zacskó (elvileg) friss kapor, persze, mindnek poshadt már az egyik fele, de amikor odamentem egy eladóhoz, aki épp brokkolikat baszogatott tologatott egy ládában, és megkérdeztem, hogy esetleg leáraznák-e, mert akkor vennék két csomaggal és a rothadt felét kidobnám, de a másik fele még menthető lenne, akkor azt mondta, hogy nem áraznak le semmit, hanem inkább beszedi az összeset. Nem tudom, mikor vált a kapor ennyire drága kinccsé, de kénytelen leszek kibányászni a magaságyásomat a gaz alól és teleültetni kaporral meg sóskával.
Meg attól is majdnem elájultam, hogy a múlt héten felhívttak a neurológiáról, ahová van anyukámnak időpontja, hogy megy-e, én meg ahelyett, hogy azonnal lemondtam volna az egészet, azt mondtam, hogy még gondolkodunk rajta (mármint én azon, hogy szükséges-e a nyári másik neurológus után, illetve hogy van-e aznap kapacitásom egy teljes napot kivenni vagy ellógni), mire kifakadt az asszisztens, hogy mostanában mindenki lemondás nélkül offolja a programot. Jó, mondtam, én mindenképp szólok, ha nem mennénk. És isten bizony, meg is próbáltam ma lemondani. De hiába ütöttem be a központi szám robothangjára válaszul a melléket, ott vigasztalanul kicsörgött órákon át. Nem, igazából csak fél órát tudtam szánni erre a procedúrára. Egy leszek azok közül, aki úgy nem megy el, hogy le sem mondja. Sorry. Milyen jó lenne, ha feltalálnának egy olyan levelezési módot, hogy csak itthon megírom valami gépen, amikor ráérek, ott meg elolvassák, amikor ráérnek! Lehetne a neve mondjuk... e-mail? Ja, már feltalálták. Kár, hogy a kórházakban még nem ismerik. Mennyivel egyszerűbb lenne, mint a telefon!
És attól aztán végképp elájultam, hogy eladásra kínálok egy ruhát, jelentkezik egy vevő (női néven, B. Zsuzsanna), helló, eladó még? helló, igen. hol lehet átvenni? írom, hogy hol lehet, amire az a válasz, hogy szeretne olyan jól megbaszni, hogy fennakadjon a szemem. Nyilván tiltottam, de még így is szar érzés.
Sodródok, hömpölygök a tömeggel, bégetni támad kedvem, meleget, édes nyarat még, még, még (parlagfű allergia nélkül, pls!)
Téliszonyom van. Még el sem kezdődött igazán az ősz, de már rettegek a téltől - riaszt ez a hideg, sötét ígéret, teli betegségekkel (ja-ja, én máris megfáztam vagy elkaptam valamit, de a hétvégén kúráltam magam... még nem teljesen ki, csak nagyjából... szóval, holnaptól inkább maszkban megyek emberek közé) szeretném visszakapni a kissé esős nyaramat vagy a tavaszt, úgy április végétől felfelé - egyszerűen nem vagyok lelkileg felkészülve a ködös, nedves szomorúságokra, a korán ránk sötétedő estékre, a fagyos hajnalokra (oké, lelkileg semmire sem vagyok felkészülve, én nem tudom, ki találta ki, hogy gond van a langyos idővel vagy azzal, ha nem történik semmi, én pont erre vágyom: langyos idő, langyos víz, hosszú, békés unalom)